A januári hóval és hideggel érkezett meg a svéd Soen legújabb nagylemeze, a Reliance, ám ahelyett, hogy lavinaként forgatta volna fel a világomat, inkább egy megosztóbb, visszafogottabb anyag benyomását kelti. A 2010 óta aktív zenekar a Cognitive debütáló albummal tette fel magát az underground progresszív metal térképére: sötét tónusú, alternatív elemekkel átszőtt dalaik egyszerre voltak nyomasztóak és felemelőek. A későbbi kiadványok – különösen a Lotus és a Memorial – egyre szélesebb közönséget vezettek be ebbe a sajátosan melankolikus, befelé figyelő Soen-univerzumba.
A tíz dalt felsorakoztató Reliance a zenekar hetedik nagylemeze, és nem azért érdekes, mert új fejezetet nyitna, hanem mert pontos képet ad arról, hol tart most a Soen. Nem radikális irányváltás, de nem is kockázatvállaló anyag: magabiztos, letisztult folytatás, amely tudatosan a már bevált megoldásokra épít. Ez stabilitást ad a lemeznek, ugyanakkor kevés valódi meglepetést tartogat azok számára, akik a korábbi anyagok mélyebb, kísérletezőbb oldalát hiányolják.
A Reliance első három dala már korábban is ismert volt, így nem meglepő, hogy az albumot a Primal indítja. Feszes, súlyos riffek, erős dinamika és egy kifejezetten fogós refrén azonnal világossá teszi, mire épít az új anyag. Nem túl bonyolult a bevált recept, viszont hatásos – tipikus nyitódal, amely egyszerre működik lemezen és színpadon. Inkább direkt, mint mély, de magabiztosan adja meg az album alaphangját, felhasználva azt a melodikus súlyt és dinamikus kontrasztot, amely a Memorialt is jellemezte.
A folytatásban nem kell lerágni a körmünket az izgalmaktól. A Primal-hoz hasonló lendülettel robban be, taposós lüktetéssel és némi power metalos beütéssel a Mercenary és tolja ezt a vonalat tovább miközben a Discordia sem akarja kiforgatni a világot. Ezek a dalok teszik a dolgukat, húznak, feszesek, de már itt érezni, hogy meglepetésekből nem lesz túlkínálat.
A lemez középső szakaszában egyre nyilvánvalóbbá válik a Reliance alapképlete és ahogy haladunk előre egyre inkább belesimul a saját sablonjába. Az Axis egyértelműen koncertre született darab: tempós, fogós, közös ugrálásra tervezve, markáns, tízkarátos gitártémákkal. Paradox módon azonban itt, a lemezen kissé elveszettnek hat – könnyen el tudom képzelni, hogy élőben nagyobbat ütne, mint ebben a környezetben.
A középtempós Huntress az előző album világát idézi meg, jó riffekkel és stabil megoldásokkal, ám itt sem bukkan fel az a plusz, ami hosszabb távon igazán emlékezetessé tenné. Az Unbound nyersebb, sötétebb tónusú, mégis hasonló mederben halad tovább, és ezen a ponton már érezhető, hogy a lemez túlnyomó része egy jól ismert sémára támaszkodik – ami könnyű hallgatást, de kevés kihívást kínál. Itt már nehéz nem feltenni a kérdést: mi az, ami miatt később ehhez a lemezhez nyúlnék vissza, ha mondjuk egy kis Soen-re fáj a fogam, és mi az az X-faktor, amiért ne inkább a Lotus vagy a éppen a Memorial pörögne újra?
Szerencsére vannak valódi erősségek is. Joel Ekelöf éneke végig a lemez egyik legnagyobb támasza, és amikor teret kap, akkor a Reliance is életre kel. Az Indifferent például érzelmes, melankolikus, és végre nem csak korrekt, hanem emlékezetes is. Itt jön vissza az a Soen, amelyik nem csak riffekkel, hanem hangulattal is játszik. A hangzás közben végig patika. Tisztára polírozott, mégis súlyos, minden a helyén van: a gitárok csillognak, a ritmusszekció feszes, az ének végig magabiztos. Technikailag nehéz lenne belekötni. Ezek az erények összességében képesek ellensúlyozni a dalszintű kockázatkerülést.
A zárásban a Drifter visszatér az album elején kijelölt útra: egy jól működő, de biztosra játszó darab, amely korrekt módon hozza a lemez alapképletét, különösebb kilengések nélkül. A záró Vellichor viszont kifejezetten markáns lezárás. Lassan építkező, befelé forduló, atmoszférikus szám, érzelmileg súlyosabb, mint a legtöbb előtte hallható dal, és éppen visszafogottsága miatt működik igazán jól az album végén.
A Reliance egy könnyen hallgatható, technikailag nagyon rendben lévő album, ami valószínűleg sokaknak pont ezért fog betalálni. Ugyanakkor hangulatában és szellemiségében messze van attól az introspektív, kísérletező Soen-világtól, ami korábban igazán különlegessé tette a zenekart. Ez most a biztonságos megoldások lemeze – korrekt, profi, de nekem kicsit túl kényelmes.
A budapesti underground színtéren jól ismert The Trousers hetedik nagylemeze, a Necessary Evil nem hirtelen irányváltás eredménye, sokkal inkább egy hosszabb út újabb állomásaként érkezett. A zenekar hangzása az évek során fokozatosan alakult: az indie rocktól jutottak el egy karcosabb, bluesosabb, garage rockos megszólalásig, ahol a rock ’n’ roll alaplendület és a koszosabb hangszínek egyaránt hangsúlyosak.
Nemrégiben megjelent a Magic Crumb három dalosra tervezett, végül négy tételre gyarapodott bemutatkozó anyaga, a Snakes From Above EP. A bő negyed órás EP-n a stoner és a grunge ízei keverednek mélyre hangolt gitárokkal és aránylag magas tónusú énekkel, aminek egyvelege egy igazán finom keveréket ad ki. De nézzük csak, milyet!
