Valamiért érdekes, de vonzódom a zenekaroknak olyan lemezeiért, amit sokan nem bírnak, vagy éppen a leggyengébb produkciónak tartanak. Imádom a Metallicától a St. Anger-t, sőt az egyik legjobb lemeznek tartom, amit Hetfield-ék csináltak. Nirvana - Bleach és még sorolhatnám. Hihetetlen dolog belegondolni, hogy a Tankcsapda egyik ilyen lemeze is már huszonöt éves lett. Emlékezzünk együtt a Ha Zajt Akartok!-ra.

Hihetetlen, hogy tíz éve jelent meg ez az album. Hihetetlen, hogy húsz éves a másik nagy kedvenc a Leviathan. Mennyi minden történt az elmúlt tíz évben. Az biztos, hogy a Mastodon azóta se készített két ugyanolyan lemezt és a soron következőben is biztos vagyok, hogy merőben más. De amíg az megjelenik addig tekintsünk vissza tíz évvel ezelőttre és kerüljük meg még egyszer együtt a napot!

Phil Anselmo szereti maga alatt vágni a fát, bizonyos időközönként betol egy-egy olyan mozzanatot, amivel simán haza vághatja a karrierjét, de valamiért ennek a bússzemű, kopasz csávónak mindig megbocsát a közönség. Ezért is mehetett tovább a Down és ezért is kíváncsiak még mindig ezrek a PanterA aktuális formációjára. Most azonban másról lesz szó, az elfeledett EP-k mezejére lépünk a Down második EP-jével, hiszen tíz éves a lemez.

Az előző évtized egyértelműen a stoner-doom zenekarok évtizede volt, hiszen olyan virágzás volt, amilyet legutoljára a kilencvenes években láttunk. Eszméletlen sok remek zenekar született, vagy vált világszinten ismertté. Ilyen volt többek között az amerikai, Portlandből származó Red Fang is. Akik igaz, hogy már lassan húsz éve működnek, a világhírnév pedig csak 2011/12-ben köszöntött be, de mégis a sikerük alapját a 2009-ben megjelenő, most tizenöt éves Selftitled albumuk ásta meg.

Abban a korban járunk, amikor a grunge már bőven lenyugodott Kurt Cobain halálával, és a nu-metal még nem hódította meg az egész világot a Limp Bizkit és a Linkin Park-nak köszönhetően. Egy olyan korban vagyunk, ahol az instrumentális zene nem hódítja meg a világot, amikor a stonerrock egyáltalán nem trendi. És mégis vannak olyan arcok, akik szembe mennek az árral és letesznek az asztalra egy olyan albumot, amiről huszonöt év múlva is beszélnem kell! Igen, nem mai csirke már a Wild Wonderful Purgatory.

Amennyiben a világ legnagyobb zenekarában játszol jó eséllyel nem olvasod ezt a cikket, de az is biztos, hogy alapjáraton hatalmas nyomás nehezedik rád. Akár foglalkozol vele, akár nem, több millió ember kíváncsi arra, hogy mit kezdessz éppen magaddal, hogyan küzdessz meg a saját démonaiddal, az alkohollal, a drogokkal vagy éppen a halál gondolatával. A fél világot az érdekli, hogy milyen hangzással, milyen dalokkal rukkolsz elő majd most. Biztos vannak, akik egyből köpni fognak, lesznek, akik pedig imádni. Egy biztos, mindenki hallani fog arról, hogy a Metallica kihozta a kilencedik stúdióalbumát, ami a Death Magnetic névre hallgat.

A világ egyik, ha nem a legborzasztóbb zenekara az Eyehategod. Van itt minden, drogproblémák, alkoholfüggőség, egyéb függőségek, a társadalmi normák teljes elutasítása, beleszarok mindenbe viselkedés, ne foglalkozzunk a holnappal attitűd. Kisebb nagyobb pihenőkkel ez már tart harmincöt éve. Most pedig azt ünnepeljük amellett, hogy Mike IX Williams életben van, hogy az Eyehategod második lemeze harminc éve látta meg a napvilágot.

A Tankcsapda a hazai rock-metal színtér megkerülhetetlen eleme. Nem is csoda, hogy ha bármit csinál a zenekar, arra az egész média felkapja a fejét és csámcsog rajta egy sort. Mivel új lemez nincs perpillanat, így marad nekünk a nosztalgia, ugyanis húsz éves lett a debreceni zenekar Élni Vagy Égni című albuma. 

Marilyn Mansont lehet utálni, megvetni, szeretni, rajongani érte, de csak úgy elmenni mellette biztos, hogy nem lehet. Manson nyíltan felvállalja, hogy gondjai voltak (vannak?) a kábítószerekkel, vállalja a véleményét különböző politikai témákban, és úgy mindenben képes állást foglalni. Egy trilógia második albuma a Mechanical Animals idén huszonöt éves, így remek alkalom nyílt arra, hogy kicsit rá kapjunk erre az albumra.

Szerintem a főszerkesztőt kicsinálom lassan, hogy hányadik Cavalera cikket írom idén. Albumsimogatóból legalább a negyedik. De most mit csináljak? A jó albumok mind évfordulósak! Vissza kell emlékezni rájuk, ráadásul ezek albumok még igazán odacsaptak. Most éppen a Cavalera Conspiracy debüt anyagáról lesz szó, az Infliktedről.