Egy lemez jelentőségének – és itt most nem a különféle számadatokra vagy eladási statisztikákra, hanem az időtállóságra gondolok – jó fokmérője, ha az adott felvétel megkapja a maga újrakiadását. Hatványozottan igaz ez az undergroundra, nem is beszélve a hazai színtérről. Valószínűsítem, hogy az olvasóink java tisztában van a Magma Rise és a jelen kiadvány hátterével, de néhány sorban mégis indokolt összegezni, hogy miről van szó.

Ugyan idei megjelenésről van szó, de a szóban forgó dupla LP a lemez jövőre esedékes kerek jubileumát hivatott megünnepelni. Bár az ősz végére időzített kiadvánnyal kapcsolatban nem is kell sokáig keresgélnünk a megfelelő apropót; a germán heavy metal intézmény ugyanis 2025-ben ünnepeli/ünnepelte alapításának negyvenötödik évfordulóját.

A The Devil Wears Prada húsz éve meghatározó szereplője a metalcore színtérnek. Az áttörést a Plagues (2007) és a With Roots Above and Branches Below (2009) hozta meg számukra, majd a Zombie EP és a Color Decay is jelezte, hogy mindig képesek megújulni. A zenekar esszenciáját kétségkívül Mike Hranica karizmatikus jelenléte és hangja határozta meg eddig, így különösen éles váltásnak tűnik, hogy a Flowers esetében háttérbe szorult. Ráadásul Kyle Sipress gitáros is kisebb szerepet kapott a dalszerzésben, ami önmagában is jelzi, hogy a Prada új erővonalak mentén építette fel kilencedik nagylemezét. 

Hihetetlen, rohan az idő. Ezelőtt tizenöt évvel ezelőtt mondták nekem, hogy a Pantera apukarock, akkor ma mit mondanának rá? Harmincöt éve jöttek a tehenész fiúk és magukkal vitték sokak lelkét a pokolba. Az évek folyamán meg a lelkek csak egyre szaporodtak ezen a helyen, hála az Abbott testvéreknek és két hű pajtásuknak. Na, simogassuk meg marha gyorsan a Cowboys From Hell-t!

Ebben a részben az Alcohol volt rám kétségtelenül a legnagyobb hatással, persze negatív értelemben. Izzadt a tenyerem közben, fájt szinte minden pillanata, de nem szerencsére voltak zseniális lemezek, ami tudták feledtetni a kínos pillanatokat. Az AWS utolsó Örs által vezetett albuma, Pócsi István szóló kiadványa, a Nomád csoda lemeze vagy épp az Angertea akusztikus albuma mind-mind levettek a lábamról. Mellette kibogozhatatlan tech-death vadulás és post-metal elvágyódás feketítette az epizód színeit.

A 2002-ben alakult montreali Despised Icon a deathcore egyik legkorábbi és legfontosabb formálója, akik mára olyan jellegzetes, két vokálos, technikás–brutális megszólalást alakítottak ki, amelyet szinte lehetetlen összekeverni bárki mással. Hetedik nagylemezük, a Shadow Work – amely 2025. október 31-én jelent meg a Nuclear Blast gondozásában – azt a ritka pillanatot ragadja meg, amikor egy veterán zenekar nem csupán visszatér, hanem újraértelmezi a saját súlyát.

Tényleg rohan az idő, és a P.O.D. konceptlemez a The Awakening is már a tizedik születésnapját ünnepli idén. Mivel a zenekar közel áll a szívemhez, ez az album meg pláne, így egyértelmű volt, hogy még a decemberi hajtás előtt megsimogatom egy kicsit.

Bár már a borító láttán egyértelmű kell, hogy legyen, némi előtanulmány birtokában meg egyenesen nyilvánvaló, hogy ez a Piledriver nem az a Piledriver. Szóval most nem a szado-mazo külsőségekre konceptuálisan építkező, ’80-as évekbeli kanadai thrasherekről van szó, hanem valami egész másról. Ez a Piledriver egy hasonlóan veterán, ám klasszikus (hard) rockban utazó, a külsőségekkel mit sem törődő ötös – ugyebár a Deep Purple: In Rock lemezének borítójára jelzés értékkel reflektáló grafika is a patinás irányzatra utal.

Vannak olyan zenekarok az ember életében, amik bizonyos időközönként újra és újra elő bukkannak. Nem is keressük igazán, de mégis mindig valahogy feljön a felszínre és életjelet ad magáról. Ilyen a győri illetőségű Devoid is, akik éppen a napokban hozták ki a harmadik nagylemezüket, Culture War címmel.

Az Insanity and Genius a Gamma Ray harmadik albuma volt, ami még az elődjénél is csapongóbb és kísérletezősebb lett. Ennek megfelelően a fogadtatása is vegyes volt, egyesek az erős dalokat értékelték, mások az euro-power jegyeket hiányolták. Én a támogatók csoportjába tartozom.

A hazai közönség elsősorban a Tom Hanks és Denzel Washington-féle Philadelphia Oscar-díjas betétdala, illetve a Born in the USA szintén önálló életre kelt slágerei alapján ismeri az amerikai énekes/gitáros/dalszerző prototípusát megtestesítő Bruce Springsteent. Idehaza ahhoz már rajongónak kell lenni, hogy az ember a filmzene, az emlegetett 1984-es korong és kilenc évvel korábban kiadott elődje, a Born to Run mellett mást is behatóbban ismerjen a Boss közel hat évtizednyi munkásságából.

Precízen tartják a kétéves albumciklust a kanadai punk-garázsrockerek. A Leo Rising címre keresztelt idei eresztés már a tizenkettedik az életműben, és a csapat ezúttal sem készült meglepetéssel. Felhőtlen szórakoztatással annál inkább.

Az Atrox Trauma „meg van áldva” a lemezmegjelenésekkel. Míg a thrasherek első korongja digitálisan 2022 januárjában jelent meg, addig a CD-verzió magyar földre csak két hónap múltán jutott el. Ezzel szemben a folytatást jelentő Where Death Hunts a streaming felületeken április közepétől elérhető, míg a CD-változat hivatalosan csak a karácsony előtti napokban fog megjelenni.

Az edmontoni Home Front első hallgatásra instant kedvencem lett. Minden eleme amiből összeáll, nálam tuti befutó. Post-punk, punk, new wave, szintipop, tegyék elém, megeszem. Sajnos előző lemezük, a Games of Power idején még nem ismertem őket, így akkor nem lehetett az év lemeze, de így visszanézve tükör simán az lett volna. Most viszont már a nyári koncerten ellőtt két új nóta meggyőzött, hogy a listám tetejére kerül év végén.

A debreceni Mányák Péter és a death metal mint műfaj konstellációja olyan entitások manifesztációjában összpontosul, mint a jobb létre szenderült Carbon Cage, a Neochrome vagy a 2008-ban elstartolt Angerseed. Mányák Péter személye, munkássága megkerülhetetlen sarokkő a magyar death metal underground jegyzékbe vett csoportosulásai között.

Mikortól lesz egy zenekar legenda? Mitől lesz egy zenekar legenda? Mi kell ahhoz, hogy egyáltalán legenda legyen egy zenekar? A Faith No More már az aktív karrierje során kivívta magának ezt a státuszt. Sajnálatos módon felnőtt egy generáció, akik nem láthatták fiatalon élőben ezt a zenekart, de a 2015-ös (második) reunion sokaknak adott lehetőséget, egészen 2022-ig. Ebben az időszakban született meg jó eséllyel a zenekar utolsó lemeze is, ami idén tíz éves. Itt a Sol Invictus album simogatási ideje.

Az évad nem indult erősen, de erre az epizódra is jutott bőven pár olyan lemez, amivel kínlódtam, birkóztam. De ettől függetlenül legalább a színvonal emelkedésnek indult. A Road szinte tökéletes lemeze, a Red Swamp sivatagi málházása és az Omega Diatribe űrgroove-olása volt az epizód csúcsa, de a szélsőségek természetesen most sem maradtak el: Vile Disgust, Apoptosis vagy Rumproof pofozott rendesen.

Az 1999-ben alakult Fish! már egy masszív, megbízható pontja a hazai rock zenei életnek. Krisztián és Binges töretlenül tolja a pop-metal szekerét előre, ahogy a csövön kifér. Ennek köszönhetően, rövid hallgatás után (két év) újra itt van egy új lemeze a zenekarnak Se Csendben, Se Halkan címmel.

Biztosan nem leszek szimpatikus azzal a kijelentésemmel, hogy számomra az Agnostic Front a kilencvenes években érkezett meg igazán, valahogy a kezdeti éra prosztó hardcore punkja nem nagyon tudott megérinteni.

Ha azt mondom, hogy SLAYER, akkor nem csak egy zenekar nevét mondom ki. Nem csak egy nagy zenekarról beszélek, hanem az egyik legmeghatározóbb thrash metal zenekarról. Arról, akik akkor is menők igazából, amikor éppen nem számítanak annak. Akik legendák már csak attól, hogy léteznek. Akiket feltétel nélkül imád jóformán minden metalos! Tíz éve jelent meg a Slayer “utolsó” albuma.