A tavalyi év egyik legszomorúbb zenei híre a számomra az volt, hogy erre az évre csúszik a Year Of The Cobra új albuma. Ezzel sajnos nem lehet mit csinálni, de az orr lógatásnak vége, hiszen megérkezett a promóciós anyag és volt lehetőségünk végig hallgatni a lemezt nem is egyszer! 

Neal Morse a kortárs progresszív rock szcéna azon veterán előadóinak egyike – Steve Hackett a másik –, akiknek aktuális dolgaira időnként még manapság is képes vagyok rácsodálkozni. Az előző mondatban az időnként szó kiemelt súllyal esik latba. Javarészt ugyanis az időhiány számlájára írandó, hogy Morse minden megmozdulását nem vagyok képes követni.

- Nézd, milyen szép így az erdő! - szólott a nappali ablakából kifelé bámészkodó Grànt.

Ebben az epizódban a két húzónév az Edda és az Ossian. Mindkét legendás banda 2015-ben új lemezzel jött és csak el kéne döntenünk, hogy melyik ment nagyobbat. De majdnem mindegy is, mert a top 10 2015-ös listára ebből a kupacból egyikük sem megy, azt egy másik bántóan elfeledett banda szállította...ez derül ki az epizód végére. De azért fekete fémet is hoztam, mert az mindig jól esik, de a Nyomi Róka is akkorát tekert nekünk ide, hogy szem nem maradt szárazon...

A Hová tűnt Dax Riggs? című írásommal debütáltam itt a Rockstation-ön még 2020-ban és hát a fene se gondolta volna, hogy 5 évet kell várni a válaszra.

Hihetetlen, hogy tizenöt éves a Deftones egyik, ha nem a legjobb albuma. Az is megmagyarázhatatlan szinte, hogy egy ilyen tragédia után a zenekar az egyik legpozitívabb albumát pakolta le az asztalra. Hölgyeim, uraim! Emeljük poharunkat a 2010-ben megjelent Diamond Eyes-ra!

Folytatjuk „ami tavalyról kimaradt” sorozatunkat, ezúttal egy euro-thrash anyaggal az izmos másodvonalból.

Bár tavalyi megjelenés, a Sólstafir jelenlegi, illetve mindenkori státusza indokolja, hogy megemlékezzünk a Hin Helga Kvöl-ről. Novemberi megjelenésről lévén szó, annyira azért nem is vagyunk megkésve.

Minden évtizednek megvan a maga sajátos atmoszférája, amely belengi az adott kor művészeti alkotásait. De mivel az óra folyamatosan ketyeg, a sajátos érzésvilág is tovaszáll, illetve változik az idő előrehaladtával. Ennek ellenére sokan vagyunk, akik görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy például egy zenész vagy zenekar évtizedekkel később is valami olyasmivel rukkoljon elő, mint amellyel megismertük és megszerettük őket anno, a kezdetekkor.

Feltehetném a kérdést, hogy a nu metal revival után a metalcore újjáéledése fog-e következni - természetesen az underground léptékén belül gondolkodva. Még az előbbi alműfaj jó néhány évre letűnt a térképről, addig a metalcore különféle intenzitással ugyan, de bő két évtizede itt van velünk.

Az év eleje mindig lassan indul be új albumok tekintetében. Hiába böngészem a megszokott csatornákat, sok újdonsággal nem szolgálnak, amivel meg igen, az vegyes fogadtatásban részesül. Azonban most találtam egy texasi zenekart, akik sok mindent ötvöznek, amit szeretek. Itt van a Bummified legújabb lemeze.

Hihetetlen, de igaz: az egyesült államokbeli doom metal banda, a Bobby Liebling énekes vezette Pentagram egészen pontosan 1971-ben kezdte meg működését, mindössze két évvel később, mint a Black Sabbath, akik egyes szerzeményeikkel lefektették a doom metal alapjait.

Három év nem hosszú idő, de most mégis is új lemezzel jelentkezik a sludge metal egyik koronázatlan királya a 16. A Relapse gondozásában itt van a zenekar legújabb lemeze, ami már a tizedik a sorban. Fogadjátok szeretettel a Guides For The Misguided-et.

És aztán eltelt egy év és hazánk egyik legegyedibb zenekara újabb albummal jelentkezett. Húsz évvel ezelőtt az Isten Háta Mögött egy évvel a Rosenkreutz Kémiai Menyegzője után kihozott egy újabb lemezt aminek a címe A Szokásos Hátborzongató Kora Reggeli Ordítás lett. Azóta mi már nemcsak, hogy megszoktuk, de el is várjuk, hogy a zenekar ordítson reggelente a fülünkbe. Most éppen vasárnap van, megint ezzel a lemezzel akarom pótolni a pótolhatatlant….

Az elmúlt pár évben viszonylag kisebb fókuszt kaptak nálam a magyar zenei formációk, mint külföldi társaik, ami nem volt szándékos, egyszerűen így hozta az élet. Ezért aztán külön öröm, amikor hazai pályán mozoghatok egy kicsit, főleg, ha olyan zenekar keresztezi az utam, mint a Satelles. A dallamost harcdore / metalcore banda egy évtizedes fennállása alatt már bőven letette a névjegyét a hazai és a nemzetközi underground zenei fronton egyaránt. Európai koncertkörútjaik során olyan zenekarokkal osztoztak a színpadon, mint a Rise Against, a While She Sleeps vagy éppen a hamarosan Budapesten is fellépő Touché Amoré. 

Javarészt életkori sajátosságnak tudható be, hogy magam is azok közé tartozom, akik szerint régen minden jobb volt. A régen alatt pedig az évjáratomból adódóan a ’90-es évek legelejét, és a már akkor, tizenéves fejjel is legendaszámba menő azt megelőző évtizedet értem. Jobbak voltak az akkori lemezek, tekintve akár magukat a dalokat, akár a körítést, vagy a nagy egészet, a korabeli színteret.

Az egykori Őrült professzor manapság már legfeljebb a mindenkori önmagához viszonyítva tekinthető őrültnek. Szó sincs arról, hogy HevyDevy beleszürkült volna a kortárs progresszív(nek csúfolt) rock/metal színtérbe; nem a kanadai mágus változott, hanem az évtizedek során mi, hallgatók akklimatizálódtunk Devin Townsend sajátos világához, melynek territóriuma régóta jól ismert.

Új év és új lendület! Mondhatnám ezt is, de éppenséggel nem indul túl jól az évszázad negyedét lezáró év. Sőt… Ettől függetlenül jönnek az újabb anyagok, amik felkeltik az ember érdeklődését. Most például a Kaiser zenekar talált meg magának, akik hamarosan friss albummal jelentkeznek, de én már pár napja hallgatom.

Hát nagyjából 170 album meghallatása kellett hozzá, hogy elérjük a magyar lemezek színvonalának abszolút 0 pontját. Ennél talán nincs lejjebb. Nem is zene ez, inkább valami random zörejhalom - borzasztó, kiakasztó. Úgy néz ki, hogy egészen lassan fog bemelegedni a 2015-ös évad, egyelőre várunk az agydurrantó zseni lemezekre, még úgy is, hogy ebben a részben is voltak figyelemre méltó albumok. Mondtam: nem lesz könnyű évad...

Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az elmúlt tíz év alatt hányszor kaptam fel a fejem a rockszíntéren valami teljesen egyedi, friss és újító tartalomra. Általában a már rég lefektetett alapokon felhúzott produktumokra van kihegyezve a mai fémmegmunkálás, ami valahol érthető, hiszen már szinte mindent eljátszottak, amit csak el lehet, mindenféle hacukába belebújtak, amibe csak bele lehet.