Ha valakinek nem sokat mond a név nem fogok csodálkozni. Én sem sokat tudtam elsőre. A The Gutter Twins Greg Dulli (ex-Afghan Wigs) és Mark Lanegan (ex-Screaming Trees) közös projektje. Bár az is lehet, hogy nem is projekt. Korábban is dolgoztak már együtt, úgyhogy biztosan nem volt nekik ismeretlen az egymással való közös munka. Lanegan meg ugye minden valamire való sivatagi rockernek ismerős kell, hogy legyen a Queens Of The Stone Age-ből, hiszen több lemezen is vendégszerepelt.

Aki itt bármi sivatagit vár, az viszont csalódni fog, mert az óriástermetű Lanegan és Roy Orbison kinézetű Dulli maximum az elszállás terén emlékeztet arra a műfajra.

A két frontember által nagyrészt közösen írt Gutter Twins-dalok felvételeinél ismerős zenészgárda verődött össze, többek között a QOTSA-őstag (de már Twilight Singers- és Mark Lanegan Band-lemezeken is közreműködő) Dave Catching, az A Perfect Circle-ből és az aktuális QOTSA-felállásból ismerős Troy Van Leuween, a Dulli-projektek háza táján szintén gyakran megforduló Joseph Arthur dalszerző-énekes, illetve Tricky egykori énekesnője Martina Topley-Bird.

Igazából ebből a lemezből majdnem még a rock is hiányzik, hiszen nagyrészben, azaz szinte teljesen az akusztikus hangszereké a főszerep. A Saturnalia egy sötét, lassú sodrású, lebegős utazás. A hangulathoz megfelelő hangszeres aláfestés is jár, hol méltóságteljes csellók, hol síró, vonyító hegedűk viszik a prímet. Már a nyitó The Stations zseniális fájdalmas hegedűtémáival, a világ búját megidéző énekkel. A templomi orgonával nyitó God's Children kicsit lendületesebb darab, de semmivel sem vidámabb. Itt már az elektromos gitár is felbukkan. Dulli vékonyabb hangját jól ellenpontozza Lanegan dörmögő orgánuma. A hármas All Misery/Flowers (videó alább) Lanegan vészjósló belépőjével indul és ez a dal végéig megmarad, az egyre fokozódó hangulat pedig különös ízt ad neki.

A The Body vidámabb húrokat pengett igaz ez csak a gitárra igaz és később a dal szomorkás hangulatba burkolózik. Aztán jön a lemez legjobbja a darkos Idle Hands (videó alább) keleties témáival. Jelző nincs rá mekkora nóta. Ilyenből még írhattak volna párat, de sajna nem írtak. A bús, majdnem népzenei csellóhangokkal kezdődő Circle The Fringes, mélyre hangolt basszustémékkal gyomroz. Itt Dulli viszi a prímet, aztán Lanegan is beszáll földöntúli hangjaival, egyfajta duetté változtatva a dalt.

A hetes Who Will Lead Us? egy pici grunge beütéssel bír, de ez nálam valahogy nem üt akkorát. Ellenben a törzsies dobolással nyitó Seven Stories Underground kellemes darab. A kilences I Was In Love With You-ban megint Lanegan nyújt kiemelkedőt, a morcona verzét vidámabb refrén váltja, az egyre erősödő, majd a végére újból megnyugvó darab a lemez másik csúcspontja. A Bete Noir-ban egy kicsit vadnyugatias feelinget vélek felfedezni, remek darab ez is, a gitár a közepén jó kis stoner-blues és ezt szeretjük. Az elektronikus alapokkal megpakolt Each To Each egy kicsit furcsán hat ezután, maga a dal viszont egészen kiváló. A lemezt a madárcsicsergést aláfestésül használó szép-szomorú ballada a Front Street zárja. 

Sok mindenből táplálkozik ez a zene. Van benne dark, blues egy kis pszichadeliával nyakon öntve, sőt az elektronikus zenékből is merítettek. Mégis valami hihetetlenül kerek az egész. Nyílván nem minden dal egyformán kiváló és már komor-fekete hangulata miatt sem való minden alkalomra. A minőség azonban elvitathatatlan ettől a két embertől, még akkor is ha rocker szív azt mondatja, hogy pár Idle Hands típusú nóta azért még elfért volna itt.

8.5/10