Nem könnyű boldogulni egy olyan világban, ahol a kőkemény tények ropogva feszülnek egymásnak. Esetünkben ugyanis létezik olyan jogerős állítás is, hogy csak az ész a fontos és nem a haj. Miközben mások eskü szövege viszont pont úgy szól, hogy: Csak a hosszú haj meg a hülye zene! Ha azonban vesszük az első állítás reciprokát, akkor azt pontosan úgy írhatjuk fel a szabály szerint, hogy csak a haj a fontos, nem az ész. Ezzel pedig a két tényt azonnal olyan közös nevezőre hoztuk, hogy azok akár együtt is lehelhetnének csókot a kamerába. Ahogy a nyolcvanas évek azon csókot lehelő zenészei is, akik leginkább saját hajukkal koronázták meg a rock and roll muzsikát és bár közös nevezőt a dögös zenész és az öltöztethető hajas baba között ők is teremtettek, a legnagyobb matek varázslat részükről mégis az volt, mikor a csőre töltött pisztoly csövével megtalálták a hatost a képzeletbeli óra számlapján a szűk cicanadrágokban. De hogy kik is voltak azok, akiknek istencsászár frufruját a rágógumi pufogtató kis csajok arcába fújta akkoriban a szélgép, azt ebből a cikkből simán levághatjátok.

A jóféle melódiákban való féktelen tobzódás harmadik napját gondoltuk a legtartalmasabbnak és valóban megállás nélkül jöttek egymás után a másutt aligha látható, kihagyhatatlannak ígérkező csemegék. Viszont (és ez az egész dallamorgia mindhárom napjára igaz) maradéktalanul megérte az erőpróba, amelyet derekasan ki is álltunk, amint az alábbiakból kiderül.