Rockabilly hej!A kezdetekkor azt ígértük írunk feltörekvő tehetségekről. Kicsit ugyan későn került a kezembe a dán Volbeat második Rock The Rebel/Metal The Devil című albuma, de talán még éppen időben ahhoz, hogy ne befutott sztárokról kelljen írni a következő lemez kapcsán. Persze az is lehet, hogy ezzel már elkéstem.
Mert itt valami nagyon különlegeset hallani az biztos. Már elsőre is működik a dolog, pedig a Volbeat zenéjében éppúgy benne van a déli country lazasága, a punk harcossága, az északi metalbandák feszessége, mint a doom súlyossága. Ehhez párosul még egy kimondottan rockabillys énekhang, amely amúgy szinte egy az egyben olyan, mintha Keith Caputo énekelne a Life Of Agonyből, néhol egy kis James Hetfield-el nyakonöntve. Michael Poulsen énekes egyébként zenéjüket Elvis-metalnak titulálja, ami kimondottan takarja a lényeget, még ha Michael hangja inkább érzésre Elvis, mint valójában, bár a Sad Man's Tongue-ban egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy a Király énekel. És azért ne feledkezzünk meg a többiekről sem Jon Larsen dobosról, Anders Kjølholm basszusgitárosról és Thomas Bredahl gitárosról sem, mert az énektől elvonatkoztatva is remek produkciót hallhatunk. Jó tudom, hogy elég hülye nevek, de ki tudja mire viszik; én szóltam előre.
Countrys dallamfoszlányokból vág közepébe a The Human Instrument. Pattogó verze aztán egy kis bendzsó, majd olyan olyan rockabilly, metal köntösben, hogy áll leeseik. Ezt a vészjósló Mr. & Mrs. Ness követi olyan riffel, hogy azzal falat lehet bontani. A refrén megint zseniális, de ezt szinte az összes nótáról elmondható. A The Garden's Tale megint egy kis délies felütéssel nyit, aztán egyre fokozódik, hogy egy dallamos, punkos rohanás vegye kezdetét. A Devil Or The Blue Cat's Song szintén a rohanósabb fajtából való. Poulsen mélyebb Hetfieldes tónusban énekel és tapsgép a refrénben nagyon nagy ötlet. Ezután jön személyes kedvencem, bár szerintem szinte mindenkié aki ezt a lemezt meghallgatja. A fentebb már említett Sad Man's Tongue akkora western Elvis-metal, hogy az kész. A River Queen szikla riffel kezd, a dallamos refrén aztán inkább a göteborgi vonalat idézi.
A Radio Girl a „klipes” dal. Tipikus rádiósláger-szerűen kezd. Dallamos verze, dallamos refrén. Aztán átmegy keményebbe, sötét doomba (esküszöm a Nevergreentől már hallottam ezt).
Az A Moment Forever ismét keménykötésű darab, végig kétlábgéppel. A Soulsweeper első részét az előző lemezhez már megírták, itt stílszerűen csak #2 címet kapott. Lassabb, melankólikusabb darab. A tízes You Or Them megint északi metal, újra kis Hetfielddel az énekben, emlékezetes refrénnel és bivaly záróriffel. A Boa (Jdm) pedig az előző dal vonalát viszi tovább a Roots-féle Sepulturára emlékeztető befejezéssel.
Volbeat: Sad Man's Tongue
Akartam gyenge pontot keresni ebben az albumban, de nem igazán sikerült. Változatos, szikla kemény, megunhatatlan az anyag, az ének pedig visz mindent. Mivel az biztosra vehető, hogy nagyobb kiadóhoz szerződnek, remélem a mindig vízválasztó harmadik lemezen is hasonlóan erős zenét hallhatunk tőlük. Itt az idei év első tízese, még ha ezt egy tavalyi albumra kell is adnom.
10/10
További jó kis videók, ízelítőnek a YouTube-on.
