Zseniális marhapásztorok : Galactic Cowboys – Machine Fish

Facebook Tweet Tetszik

2008. május 30. - sunthatneversets

Néha eltöprengek rajta, hogy manapság tényleg kevesebb zseni lemez születik e vagy én öregedtem meg annyira, hogy nagyítóval kell keresnem az egyéni ízeket felmutató, előrébb vivő zenéket. Lehet, hogy mindkettő igaz, de évek óta nem hallottam például alapművek rovatunk következő versenyzőjéhez hasonló kvalitású zenekart.

A houstoni Galactic Cowboys karrierjének kezdetén nem tartozott a szerencsés csapatok közé. Rosszkor voltak, rossz helyen. Már a legelső, a banda nevét viselő lemezzel befuthattak volna, de ha azzal nem a következő Space In Your Face-szel mindenképpen megérdemelték volna. Kritikusok mondták, higgyünk nekik: az elsőt háttérbe szorította a Guns N' Roses, a másodikat pedig a Nirvana zenei piacra robbanása. Dobta is őket a kiadó, pedig grunge, „Anthrax-féle trash Beatles beütéssel”, rockenroll keverék zenéjükben jóval nagyobb potenciál lakozott ennél a szomorú sorsnál. A banda nagysokára otthonra talált a Metal Blade-nél, mivel az új kiadó főnöke, Brian Slagel nagyon kedvelte a csapatot. Így a houstoni 'marhapásztoroknak' nem kellett attól tartaniuk, hogy ismét cserbenhagyja őket kenyéradójuk. Ennek örömére aztán olyan albumot kerekítettek az 1996-ban kiadott 'Machine Fish'-ből, hogy csak na! Ugyan a két lemez között távozott a gitáros Dane Sonnier, akinek helyét a magyar származású Wally Farkas vette át, de a Cowboys hangzásvilága maradt, csupán keményebb lett valamivel.

A Feel The Rage, The Struggle, Fear Not, Stress nyitónégyes akkora löket, hogy ma egy hasonló dalért fél kezét adná bármelyik együttes. Lüktető, pulzáló, groovos riffek, fülbemászó harmóniák – Ben Huggins felelt érte – kiváló dalszerkezetek. Akkora riffek görögnek itt, hogy annak idején képes voltam az egész lemezt végig léggitározni. Az ötös Psychotic Companion-ben aztán a groovos riff mellé társul egy kis pszihedélia is, de mindezt megspékeli egy kis Beatles-es többszólamú ének. A dal vége ráadásul akkora káosz, hogy öröm azt hallgatni. Ezt követően az In This Life fülbemászó refrénjével, döngölő riffjeivel segít oldani a feszültséget. A hetes Easy To Love a szerelmes dal a lemezen. Ezt a basszer Monte Colvin énekli, aki akkora zseni, hogy az elmondhatatlan. Nem elég hogy az egyik legjobb a szakmában, de a lemez oroszlánrészét ő írta és ő tehető felelőssé a borítóért valamint a bookletben fellelhető rajzokért, nemcsak ezen, hanem szinte mindegyik GC lemezen.

A nyolcas Red Sun gyomrozós basszufutamai, fikcsis gitártémái miatt emlékezetes. Az ezt követő Idle Minds a lemez fénypontjainak fénypontja. A torzított basszus visz mindet, mint a Katrina-hurrikán és a zaklatott ének is csak hozzátesz a dalhoz. A hangzás itt is hihetetlenül vastag, amiért a dobos-producer Alan Doss dícsérhető. Itt úgy látszik minden „csináld magad” akcióban készült. A lassabb The Lens-ben szintén király riffeket pakolnak egymásra a fiúk, és a többszólamú refrén itt is nagyon sül. A pattogós Pattin' Yourself On The Back egy full vidám, sodrós darab, míg az ezt követő In A Lonely Room málházós riffjei miatt marad emlékezetes. Az utolsó előtti 9th Of June (Do You Believe) jó kis metalos riffeket hoz az elmaradhatatlan többszólamú refrénnel. A záró lebegős Arrow csodaszép zongorafutamaival tesz pontot a minden szempontból zseniális 70 perces lemez végére.

Merem mondani kultikus csapattá váltak, de az igaz áttörés csak nem következett be. Még három lemezt készítettek, aztán bejelentették vége. Azóta sem tudom mi van velük. 96-ban az Anthrax és Life Of Agony előtt majdnem sikerült elcsípnünk őket Saabival, de a határon gondok adódtak a zenekarok cuccaival így a koncert csúszott, de annyira, hogy ők már nem tudtak fellépni csak az egyik Anthrax szám alatt futkostak a színpadon egy bevásárló kocsival. Én értük mentem elsősorban, de hát ilyen a sors, már sohasem tudom meg milyen egy Galactic Cowboys koncert.

Diszkográfia: