A Stuck Mojo a minőségi rap metál vezető nagykövete volt anno. 1998-as Rising című lemezük etalon a műfajon belül. A nagy sikerek azonban valahogy mindig elkerülték Rich Ward gitáros/énekes/zseni csapatát. 2007-ben hat év hallgatás után visszatértek és bár a Southern Born Killers korrekt anyag lett, de megközelítenie nem nagyon sikerült a régebbi anyagokat.

 

Viszonylag hamar itt van a folytatás, a nagy részben vallási témákat boncolgató The Great Revival (a zenekari fotókon is papi ruhákban feszítenek a fiúk) azonban sajnos még olyan erősre sem sikerült, mint elődje. A lemezt a szakmai körökben igen jó névnek számító Andy Sneap producelte, a hangzást ezek után kritika nem is érheti. Valahol logikus lépés a The Great Revival, hiszen a sablonokból ki kell lépni, de azt gondolom a rajongók nagy része szívesebben hallgatott volna egy olyan tökös rap-metal lemezt, ami legyalulja az ember agyát, mint egy olyat ahol a countrys ömlengéstől kezdve a samplerrel megbutított dalon keresztül a női énekkel vastagon átitatott szerzemények vannak túlsúlyban. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem élvezhető a dolog, csak nem ezt vártam.

 

A Worshopping A False God félperces intrója után a kezdés még alapvetően rendben van: a 15 Minutes Of Fame megvan a húzós zakatoló riff, a dallam meg a kétlábgép. Rich Ward  pedig kimondottan jó énektémákat hoz. A hármas Friends aztán nálam már nem működött. Mintha valami modern templomi mise szólna orgonával, női énekkel. Lelki szemeim előtt megjelent egy tomboló hívőkkel tömött templom képe. A következő The Flood sötétebb témákat hoz, amire a mormogós refrén még rátesz egy lapáttal, de sehogy sem értem, hogy a japán zenei hatások, hogy jönnek ide, ráadásul majd hat percesre nyújtják az amúgy sem témahegyeket felvonultató nótát. A korábban a myspace-ről már ismerős Now That You're All Alone viszont jó kis málházós darab, igaz elég nehezen indul be. A There's A Doctor Town és a There's A Miracle Coming című zeneinek nem igazán nevezhető átkötő közé szorították az alig két perces The Fear-t, amely a női ének ellenére is végre a régi színvonalat idézi. A Country Road olyan stílus, amilyet a címe sejtet. Hit rádióban azonban simán leadható. A hard-rock Invincible megint sziruposabb rádióbarát zenét hoz, bár a vége jó brutál, azt nem értem csak, hogy ezekből vadulásokból miért nem sikerült most több. A záró Superstar két tételre bontott első része The Journey Begins címmel a lemez legsemmitmondóbb dala, és a The World Of Egos And Thieves című második rész is csak egy fokkal jobb.

 

Azt mondom eljött az ideje, hogy a rajongók nagy része az Úrhoz forduljon fohászával és megköszönve a vacsorát amit az asztalra tett, kérje meg mellékesen őt, hogy áldja meg a Stuck Mojo-t, hogy ihletet és erőt merítvén a következő lemezhez, az gyalulja le minden igaz fémhívő agyát. Úgy legyen, ámen!