A jelenlegi felállás így néz ki: Farkas Zoltán – ének, gitár, Murvai Szabolcs – basszusgitár, Schrottner Tamás – gitár,  Szakács József – dobok. A mostani helyzetről sok mindent elmond, hogy a zenekar honlapján és a lemezt kiadó AFM Records weboldalán a zenekari képek kimerülnek  Farkas Zotya portréiban, sőt még az album borítójára is az ő arcképe került. Az mondjuk igaz, hogy nagyjából ő maga az Ektomorf, de valahogy nem is nagyon tudom elképzelni, hogy olyan hatalmas teret engedne másoknak.  A zenekart lehet szeretni és különösen mostanában lehet nagyon nem szeretni is, Zoltán tett is érte sokat. Sok a balhé, vagy a műbalhé körülöttük. Hogy ezeknek a füstje nagyobb e mint a lángja, döntse el ki ki maga. Nyílván sok az irigy, de az is valószínű, hogy Zotya sem egy könnyű ember, legutóbb a közelmúltban eléggé balul elsült két magyarországi fellépés (fel nem lépés) borzolta a kedélyeket. A zenekar a szervezőre, a szervező a zenekarra mutogatott, de mostanában valahogy többen mutogatnak a zenekarra, amit ők láthatóan nem tolerálnak túl jól. Olyan az egész mint a viccben, mikor a faszi autót vezet és bemondják a rádióban, hogy egy őrült az egyirányú utcában a forgalommal szemben halad. Erre megszólal a faszikám: mit egy, vagy száz.

 

Az viszont Farkas mestertől elvitathatatlan, hogy az általa felállított elvekből nem nagyon enged, és nem kis kitartás, erő kellett ahhoz, hogy idáig jussanak és még mindig itt legyenek. Sokaknak csípi a szemét az is, hogy a nemzetközi ismertség igazából egy gumicsizmás, tufa metállal sikerült az Ektomorfnak, de szerintem mindegy milyen a műfaj.

 

Az Ektomorf nem műveli rosszul ezt a stílust. Lehet persze azon elmélkedni, hogy ez a metál áll e másból, mint a Sepultura és a Soulfly szolgahű másolásából, de arról mindenki hajlamos megfeledkezni, hogy sem az előbbi, sem az utóbbi zenekar nem hozza már azt az igen magas színvonalat, mint a korábbi években. Mint ahogy arról is megfeledkezik mindenki, hogy a Sepultura ezt a fajta a hangzást egy az egyben lenyúlta a Korn-tól és csak egy kis brazil népzenét, meg törzsi ritmusokat pakolt hozzá, na meg némi koszt.

 

Az Ektomorf folytatja azokat a hagyományokat, amit az előbbi két zenekar már nem tesz meg annyira direkten, de ezt lemezről lemezre teszi meg. Tény hogy a groove-ok nem rosszak, jó kis bólogatós zene ez apró nüanszokkal, de több hallgatás után sem maradnak meg konkrét nóták az emberben csak ütemek, riffek, ritmusok, melyek szinte egy az egyben behelyettesíthetők akár egy másik nótába is. A szövegek is maradtak a  gyűlölet, küszködés, megkülönböztetés témakörénél, továbbra sem szépirodalmi stílusban. Nekem különösen tetszik a döngölő címadó, a Lord Nelson rappelésvel megspékelt Sick Of It All, a komótosan menetelő Love And Live, a király groove-val operáló I Can See You, a modernebb felfogásban fogant I Got It All, vagy a klipes It's up To You.

 

A lemezt Tue Madsen producelte, le gyalulja mindenki agyát, jól és bikán szól minden, belekötni nem nagyon lehet. Nagy durranást senki se várjon, a What Doesn't Kill Me ... egy korrekt tufa metál lemez, nem kevesebb, de nem is több. Négy pont, ami inkább az ebben a stílusban játszott zene minőségének szól.