A Linkin Park 1996-os megalakulása után talán egyedül tudott fenn maradni a nu metál farvizén, ezzel meg 50 millió eladott lemezzel aztán megagiga sztárokká avanzsáltak rövid idő elteltével. Mind a Hybrid Theory, mind a Meteora nagy dobás volt a maga idejében, de még az effektíve gyengébbre sikerült Minutes To Midnight is magasan tartotta a Linkin Park csillagát.
Okosan csinálták: zenéjük rocknak kellően rock volt és a hip-hopos, néhol popba hajló beütések miatt egy egész széles réteg szerette meg zenéjüket.
 

Bár a zenekarok többségénél általában a harmadik lemez a vízválasztó, valószínűleg a kaliforniai banda életében ez a negyedik A Thousand Suns címet viselő korong lesz az. Ez nu-nak már rég nem nu, de ez az album nem is metál, nem is rock. Már akkor lehetett sejteni, hogy valami ferde hajlam lesz itt, mikor a lemez kiadása előtti nyilatkozatokban gyakran hangzottak el a kísérletezés, az amorf, a kakofón, a hangminták és a hallucináció szavak.
Nos a metál felől közelítő kedves olvasó valószínűleg a hallucinációval fog először megismerkedni, mert már mindjárt az elején nem hiszi el, hogy egy Linkin Park albumon azt hall amit. Persze az kétségtelen, hogy az LP eddigi munkásságából következhet egyenes ágon az új lemez, hol hip-hopos, hol totál elektronikus, hol pedig popos iránya, szinte egy árva gitárhang nélkül, de inkább tűnik az A Thousand Suns kényszerű tovább lépésnek, mint tudatos váltásnak.

A dalok közötti egy-másfél perces hangjátékokat még hagyjuk, sőt talán az első igazi dal formájú Burning In The Skies még szódával elmegy, de a When They Come For Me hallatán már belőlem is kiszakadt: Uram Atyám! Ez miez!? 
 

Nehéz ezt a lemezt rockzenével foglalkozó oldalként a rockzene oldaláról megközelíteni. Hogy Rick Rubin többszöri nekifutásra mit szólt Chester Bennington és Mike Shinoda zenei elképzeléseihez az majd később biztos kiderül. Az is lehet persze, hogy nem nézett olyan furcsán ki a fejéből, hiszen dolgozott ő LL Cool J-től kezdve a Beastie Boys-on át még Melanie C-vel is, még ha legtöbben rock-metál producerként is ismerik.

Megmondom őszintén háromszor tudtam meghallgatni a lemezt. Aki azt mondja ez kevés, annak mondom nem lesz több. Felesleges. Jöhet itt szirupos Waiting For The End, műdöngölős, műüvöltős, széteffektezett Blackout, rappelős Wretches And Kings ez a lemez arról az oldalról, ahonnan ezt a bandát leginkább ismerni lehetett értelmezhetetlen és elemezhetetlen.

Itt egysíkú, túlnyomórészt elektronikus, néhol indusztriális megoldások vannak, amelyek a közönség azon részének, akik eddig sem a rockzene felől közelítettek a Linkin Parkhoz még akár simán bejövősek is lehetnek, persze az megint más kérdés, hogy az élő koncertprogramba majd hogyan illesztik be ezeket a puritán megszólalású gitár nélküli, rideg dalokat.

Mivel a szokásos módon illik pontszámot adni egy lemezre, ezért alább a pontszám. Sajnálom, hogy nem a fent említett stílusok állnak közel a szívünkhöz, akkor talán lehetne magasabb, de az igazságot úgyis a közönség mondja majd ki.  
 

A szeptember 14-én megjelent album a Linkin Park MySpace oldalán  teljes egészében meghallgatható.