A fesztivál szezon során elmélkedtem el azon, hogy jó tíz év alatt milyen minőségi fejlődésen ment át a magyar zenei élet, hiszen akkoriban talán csak sötétedés után futott bele az ember kifogástalan produkciókba. 2010-ben meg már ott járunk, hogy minden település, kisváros, kerület fel tud mutatni egy olyan fiatal zenekart, akik szemtelenül profik a régi mércével mért zenei színvonalhoz képest. A Cut The Crap is ezt teszi 2009-es indulásuk óta, de mire elég-e az a pontosság és profizmus, amit nyújtanak? Arra azért biztos, hogy jó néhány rajongót maguk köré gyűjtsenek.
A stílus amivel ezt megpróbálják elérni, a saját szavaikkal progresszív, modern rapcorenak titulált bő, de jelen esetben teljes mértékben helytelen „zsenrí”-nek felel meg. Ha ezen szeretnék lovagolni meg kell hogy említsem, nyoma sincs például a Hed (PE)-s falbontó elánnak, nincs egy Cypress Hill Skull And Bones albumra jellemző düh. Ezzel nem is lenne baj, de éppenséggel nem értem, hogy miért kell ezzel a jelzővel illetni magukat a srácoknak, mert a kevés rapnek nevezhető rész talán a legértéktelenebb része a Cut The Crapnek. Persze a modern, és a progresszív jelző cizellálja a képet. Az énekes Baradlay Viktor kicsit vinnyogásra emlékeztető szavalásai túlzottan is modorosak ahhoz, hogy itt bármiféle fekete kulturális analógiát véljünk felfedezni.
Na meg a Subscribeot sem illő lerapcoreozni , merthogy leginkább velük lehet párhuzamot vonni, ha hangulatban hasonló muzsika után kutatunk emlékeinkben. A „subscribeosságnak” van egy jó, és egy rossz oldala. Jó oldal: maga a komplexebb metál zene elszállós részekkel hígítva egy, még a mai napig teljesen ki nem aknázott műfaj, így nem annyira fullad unalomba az ilyen típusú dalok hallgatása. Rossz oldal: én például nem tudtam elvonatkozni a fent említett zenekartól (mondjuk nem annyira, mint a Solution esetében). Ez nem azt jelenti, hogy rossz amit csinálnak Cut The Crapék, mert egy végtelenül pontos, és jól felépített zene ez, de talán épp a fentebb szapult rap lenne a banda arcéle (amin viszont ott éktelenkedik egy jókora sebhely).
A Certain Shade Of Green például nekem nagyon bejött, főleg a lazulós kezdés miatt, de itt mondjuk van hörgés is, és elég elkapott a refrén, kicsit a Bullet For My Valentine, vagy az első albumos Trivium jutott eszembe róla. A The Way I’m Wired is merít a metalcore, screamo vonalból, de nálam megcsúszik a rap betéten, és a basszus slapp kiállásnál explicitebb jelzést nehezebben találhattak volna arra, hogy kedvelik a srácok a Subscribeot. A Mind már inkább hoz izgalmakat, itt elég ütősek a gitár dallamok, és az ütemtördelések, nem beszélve arról, hogy ebben a számban van talán a legtöbb lendület, de sajnos a legmagyarosabb akcentus is. Az EP címadó Cut The Crapet viszont elég öncélúnak érzem, pedig egy-két riff nagyon hasít benne, és a refrén is ott van, de utána megint a Subi, megint a ripacskodó kántálás, és oda a varázs. Az introként működő A Refused Widower pedig egy másfél perces dub stepes, breakbeates, Aphex Twines, Bong-Ras hangulatkeltő; hallhatunk már ilyet a Dillinger Escape Plantól, vagy a Refusedtól, így ezen bandák előtt lerótt tiszteletnek tudom be ezt a dalt.
Na de ismeri mindenki a mondást: amit szabad Jupiternek, nem szabad a Kis Ökörnek. A Cut The Crap egy pimaszul fiatal zenekar tele jó elképzelésekkel, jó megoldásokkal. Egy kicsit ha jobban belemerülnének az önálló hangjuk megkeresésébe, akkor elég komoly erőt képviselhetnek a jövőben a magyar zenei szcénában. Amúgy sincs túl sok szégyellnivalójuk az első EP után, mert pofás hanganyag -jó hangzással- de kevés benne az önállóságra törekvés, ami nélkül jobb híján csak a farvízen evezés marad.
