A Fugu neve valahonnan ismerősen csengett, valamiért a fesztiválok, és tehetségkutatók metszetében helyeztem el a zenekart a szürkeállományomban turkálva. Egyébként mindkét helyszín teljesen egybe vág a banda profiljával. Amolyan „behatárolhatatlan rock”-ot nyomnak (értsd: különösebb fantázia, és zenei specifikálódás mentes rock zenét), amire bármelyik nyári zenei rendezvényen elugrabugrál a hallgatóság, ráhangolódós sörözés közepette, és az ehhez szükséges zenei tehetség benne van a budapesti zenekarban.
A Fugunak a Sunset Of The Ego Generation a második nagylemeze, ami 2010-ben jelent meg, az elsőt nem hallottam, de azért komoly pálforduláson nem valószínű, hogy átestek a banda. Kapaszkodónak néhány zenekar név: Foo Fighters, Red Hot Chilli Peppers, néhol Bon Jovi, és bárminemű rádió által játszott villanygitáros zene. Tehát egy velejéig populáris rock banda a Fugu, amivel azért van egy kis probléma, mégpedig: amíg nem ér el egy bizonyos ismertséget egy ilyen zenekar, addig elég hitelét vesztett (pop=popular=ismert). A másik, egy tipikus magyar betegség, mégpedig: valakire, valamire nagyon akar hasonlítani egy-egy szám, és ettől az album rendesen hullámzik.
Így például a Sunset Of The Ego Generation tíz száma közt belefuthatunk indies (Sacrifice), garázs rockos tételbe (I Can’t Stop The Beat), hard rockos, hammond orgonás dalba (Killing Earth), funkyval –szintén magyar betegség- kevert soft rockba (Love Is All We Need), fülberagadós, dallamos rockba (Neverending Game), akusztikus poénkodás (Jennifer). Ez így egészében tekintve elég eklektikus, még úgy is, hogy egyenként hallgatható számokról van szó, és semmi kivetni valót nem lehet találni az előadásmódban sem. Az a gázos inkább, hogy nem áll össze egy nagy egésszé, és a zenekar eléggé behatárolhatatlanná válik ettől. A hangzással nincs gond, egy-két jól eltalált ötlettel is találkozhatunk, a scratch-elésre gondolok leginkább, az énekes gitáros Gömör Tamás kiejtése néhol kicsit sérti a fület, de nem annyira, hogy sírva kelljen kaparni a falat tőle.
Kismillió zenekartól hallottam már azt, hogy: „ránk rengeteg zenekar volt hatással”, vagy: „a zenekarunkat nem lehet skatulyába zárni, a zenei stílusunk eléggé szerteágazó”. Ilyenkor két dolgot lehet sejteni. Ad egy: a bandának nincs fogalma, hogy milyen zenét játsszon, ad kettő: egy olyan zenekart nyúlnak egy az egyben, amelyikre a fenti lózungok egyébként (pozitívan!) ráillőek. A Fugu a kettő ötvözete, persze nem olyan drasztikusan, mint egy kezdő zenekarnál, és biztos vagyok benne, hogy maguk köré tudnak gyűjteni buli centrikus arcokat a koncertjeikre. Nekem viszont nem igazán ütött be.
