Én idióta fejjel a hét órára kiírt kapunyitásnak megfelelően érkeztem, ám rendkívül gyorsan lefagyott az arcomról -az egyébként is kissé felemás- mosoly, amikor a troliról való leszállást követően az elképesztő hosszúságúra elnyújtott, kígyózó sornak a legvégére ballagtam, mely az egy(!) órán át tartó várakozás és lépésben való haladás közben cirka 200 méteresre duzzadt, ami egyedül talán azért volt kissé bosszantó, mert mintha a telefonom naptára Februárt mutatott volna. Annak ellenére, hogy tagadhatatlanul mindenki élvezte, én mégis kissé kellemetlenül éreztem magam, hiszen az idő egyre reménytelenebb előrehaladásával többször (és egyre sűrűbben) fontolgattam egy esetleges hazamenetelt, még mielőtt újra sikeresen lebetegszem. Szerencsére a lépésben haladó sor előrehaladtával, előbb-utóbb én is belecsöppentem abba a turnusba, ami a bejutásomat és ezzel végre a felmelegedésemet is borítékolta. Azt hiszem, kár lenne arra tovább pazarolni a betűket és persze az értékes időt, hogy habár a gondosan átmeditált beléptetőrendszer a tökéletesség erejével volt képes hatékonyságot produkálni, mégis a ruhatárnál kialakult sorra rápillantva inkább a táskám pántjára gyűrtem a kabátomat. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A terembe érve igazából semmiféle meglepetés nem taposott az arcomba azzal, hogy körülnézve egy meglehetősen variábilis tömeg hömpölygött a teremben, mely kiterjedt a klasszikus értelemben vett 'rockerek' társaságától, a fültágítós "core-fanokon" át, egészen a kisteremből átszivárgó, 90-es évek végén ragadt nu-metal arcokig, akik a szomszédos teremben koncertező Limp Bizkit tribute zenekar átszerelését a nagyterem befogadó és sokszínűséget körbeölelő falai között töltötték. 

Mikor már jómagam is letáboroztam a hangosító pult mögött, a Nadir nevű, számomra eddig meglehetősen ismeretlen formáció a húrok közé csapva felkonferálta az estét, bemutatva ezzel saját kis produkciójukat. 

Bár a tömeg itt-ott kisebb-nagyobb sikerrel mobilizálható volt és néha fel-fel bukkantak a morcosarcú harcosok, akik elszántan akartak aprítani, ám ennek ellenére azért sajnos a közönség, a banda színpadon töltött bő fél órás játékidejében meglehetősen inaktív volt. 

 

A Nadír zenéjét valahol a metalcore(közeli) és a metal közötti mezgyéjére lehetene pontosan definiálni, épp ezért az este sokrétű hallgatóságából kiindulva voltak/lehettek volna képesek azt a meglehetősen hálátlan szerepet betölteni, ami egy nyitózenekar potenciális feladata. 

Ámbátor a Nadír fellépése alatt még a meglehetősen zavarban lévő közönség nem mozdult meg úgy, ahogy azt egy színpadon töltött zenekar elvárná, mégsem érzem azt, hogy a srácok csalódottan kullogtak volna le az emelvényről, sőt mivel a hallgatóságot tekintve egy elég vegyes estéről beszélünk, így mindenképpen sikerélménynek könyvelhető el, hogy a teremben tartózkodó különböző rétegek, ugyanolyan ütemben és intenzitással bólogatták végig azt a majd' harmicpercet, amit a Nadír a pódiumon töltött.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Annak ellenére, hogy az előzetes belefülelés -finoman szólva- nem igazán nyerte el tetszésemet, a Nadír koncertjén "bemelegített" kis helyemet nem hagytam el, így a 2005 óta aktív szlovák Killchain produkcióját, ha nem is túláradó lelkesedéssel, de figyelemmel kísértem. 

Habár úgy vélem, hogy talán nem annyira szűk a zenei befogadó képességem, mégis azt hiszem, az említett zenekar képes megtestesíteni számomra a tökéletes zenei zsákutca fogalmát. Ebből adódóan a koncertjüket is többé-kevésbé végigbeszélgettem, s mikor olykor-olykor igyekeztem a színpadi eseményekre koncentrálni mindig vakvágányra tévedtem, azon kapva magam, hogy vagy a tömeg reakcióit kémlelem vagy a cimborákkal folytatok (ha nem is feltétlenül értékes, de mindenképpen szükséges) eszmecserét. Őszintén sajnálom, de az ízlésemet valahogy mindig análisan akarták megerőszakolni ezek a fajta, deathgrind(?) muzsikák, amikben mind a szépséget, mind pedig a kreatívitást képtelen voltam felfedezni, jól tudom, az én hibám. Miután bő negyven percig rongálták az agyamat ezekkel a nem túl dallamos, nem is technikás, és gyakorlatilag élvezhetetlen gyöngyszemekkel, az utolsó szám felkonferálása után, mély sóhajt követve és egy könnycseppet elmorzsolva konstatáltam magamban, hogy itt az ideje fellélegezni.

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy sokkal érdekesebb, és mindenképpen ígéretesebbnek tűnő hazai produkció vette át a tavaly "They" című nagylemezüket megjelentető Killchain helyét az emelvényen, felrázva ezzel engem a nyálcsordogálással egybekötött éber-kómámból. Habár a One Reason to Kiss munkásságát (csakúgy, mint az est fellépőinek nagyrészének) nem igazán követtem figyelemmel, mégis már egy párszor láttam őket egy-egy koncertjükön, és mindig megállapítottam amellett, hogy az évek által beléjük égett rutin tökéletesen visszaköszön, meglehetősen jó amit csinálnak! 

 

A már eddig is szép méretek öltő (és még mindig kifejezetten vegyes) hallgatóságot felsorakoztató nagyterem, a ORtK produkciójára gyakorlatilag csurig telt, és a (szerintem) kissé elaltatott nagyérdemű lassacskán kezdett magához térni, így a terem hangulata nagyvonalakban kezdte megközelíteni a koncerteken megszokott színvonalat. 

Noha a One Reason to Kiss egy alapjaiban nem túl bonyolult, nem túl kreatív (nem a szó kifejezetten negatív és sértő értelmében) végeredmény kreálója, mégis azt a fajta, klasszikus értelemben vett metalcore-t játsza, a kellőképpen elszórt és remekül kivitelezett breakdown-okkal, és -a műfaj kimerítettségét tükröző- ezerszer hallott riffekkel, témákkal, zenei szerkezetekkel, (amiket tagadhatatlanul a már klasszikusnak számító "nagy öregek" inspiráltak) melyet én igenis tudok még élvezni, persze csak meghatározott kereteken belül, a pontosan, az előbb felsorolt okokból következően. 

Az aránylag jó hangzás, a lelkes, felspanolt közönség és a már említett, várható/kiszámítható és ezáltal szerethető témák és zenei kivitelezés együttvéve képesek voltak egy remek koncertet eredményezni, -emelve ezzel az este színvonalát,- amit a zenekar tagjainak szimpatikus kiállása természetesen tovább erősített. A színpadon töltött bő negyven perc lefolyása alatt a srácok bemutattak néhány vadonatúj szerzeményt is, amik mindenképpen biztatóan szóltak. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Mi más lenne képes a már bevezetőben említett óriási tömeget megmozgatni, egy ráadásképpen ingyenes bulira, mint a 'core műfajában kicsiny hazánk jelenleg No.1. produktuma, a nemrégiben átkeresztelt The Southern Oracle (ex-SATEP), akik olyan nevek előtt bizonyíthattak, akár határon kívül is, mint a Walls of Jericho, a Hatebreed, a Carnifex, a Veil of Maya vagy a Trigger the Bloodshed. Természetesen akadnak olyanok, akik ezt a rendkívüli hype-ot kifejezetten megalapozatlannak gondolják, ám akkor valószínűleg még nem sodorta el őket az élet egy TSO koncertre sem. (melyből nekem is ez volt a második!). Hiába az itt-ott felbukkanó és ócsároló keserű szájíz, azért a srácoknak nem hiszem, hogy emiatt fájna a fejük, tekintve, hogy szerintem nem lövök mellé azzal a kijelentésemmel, hogy a lelkes és kifejezetten népes nagyérdemű az ingyenes buli lehetősége mellett a 'Southern Oracle produkciója miatt látogatott el a péntek esti megmozdulásra. 

Az egyszer biztos, hogy a Jakab Zoli vezette, kissé hosszúra eresztett hangolást követően a Hang 'Em In The Front Yard már slágernek számító robbanásával a csapat elindította pusztító útján a belőlük kiszakadó gonosz démont, ami mintha egy szempillantás alatt forgatta volna fel, az eddig kissé nyugdíjas teadélutánnak tűnő estet. A mészárlás megkezdését követően a teremben gyakorlatilag elszabadult a pokol, a centrifuga (a maga magyaros módján) útnak indult, csak úgy, mint a kifejezetten aktív mosh-pit.(bár az tény, hogy a stage-diving Kókai Barnabás többszöri kérésére, illetve emlékeztetésére volt csak képes megszületni). 

 

Jóllehet nem a TSO a kedvenc bandám, mindenképpen elképesztő színvonalon és fordulatszámon képesek pörögni. Azt hiszem ez a csapat legnagyobb erénye, hiszen nem túl egyedi, nem túl fantáziadús amit csinálnak, de ezt a kissé klisés köntösbe bújtatott tálentumot képesek úgy kamatoztatni, hogy az ember akarva akaratlanul felkapja rájuk a fejét, hiszen ilyen zenét, ilyen színvonalon határon belül keveset hallani, amit azt hiszem tökéletesen alá is támasztottak a koncerten megszólaló, már-már cd minőségű hangzással.

Az  I Killed Everyone, Will You Marry Me? című, tavaly megjelenő EP slágergyanús, már-már kötelező, elképesztő energiájú nótái közé egy-egy felkonferálást követően gondosan beszúrtak, az idén napvilágot látó nagylemezről pár tételt, aminek lelkes fogadtatása nem maradt el, annak ellenére, hogy elképzelhetően a trendibb deathcore-t favorizáló rajongókban, a csapat iránti szeretet tüze egy kicsit kisebb lángon fog pislákolni, viszont engem mindenképpen jobban meggyőztek, ezek a kicsit thrash-esebb, metalosabb nóták, amik ugyan megtartották a régi stílus minden erényét, (gondolok itt a csapat által profin művelt breakdown-okra) ám egy egészen más, kevésbé divatos irány felé tendálnak, így egy sokkalta érdekesebb nagylemezt fogunk majd hallani, mely Hellawakening címmel lát majd napvilágot.

 

 

 

 

 

 

Azt hiszem a főzenekart megelőző büszkeségeink sikeresen felhelyezték olyan magasságba a lécet, hogy -ismerve a headline banda muzsikáját- a Cataract-nak gyakorlatilag lehetetlen volt ezt überelnie, ám a felspanolt közönség úgy tűnt, nem is hibákat és/vagy fanyalgási alkalmat keresett, csupán csak bulizni akart egy hatalmasat, így Cataract-ék jókedvűen, meglehetősen szimpatikus kiállással csaphattak a húrok közé. 

 

Tény, ami tény, svájci barátaink a kezdeti hardcore orientált metalcore muzsikájukat kicsit levetkőzve, ámbár annak minden eddigi értékét átültetve egy újabb, erősen gitár orientált, thrash-esebb vonalra cserélték, mely megtartva a kezdeti parasztos, (számomra sokszor Hatebreed-es) morcosságát, itt-ott meg lett fűszerezve egy kis elnyújtott gitárjátékkal/már-már heroikusnak tűnő szólóval , ami az egyébként középszerű bandát, ugyan nem emeli ki a szürkeség tengeréből, de mindenképpen élvezhetőbbé, szerethetőbbé varázsolja azt. A harmónia pedig pazarul lett elénk terítve, hiszen kellő módon lett tálálva, mind a régebbi, nyersebb, parasztosabb hangzás, mind pedig ez a fajta kicsit megújult thrash irány- ami az egyébként meglehetősen monoton és unalmas régebbi dalokat kiválóan kompenzálta, színesítve ezzel a majd' egy órás koncertet. A frontember, Federico végig egy jó karmesterhez hűen folyamatos kontaktban volt a közönséggel, így csíphettük el a profi nyelvészeket megszégyenítő kiejtéssel az arcunkba vágó "köszi"-t, amit a fellépésük folyamán egy párszor még elismételt.

Habár sajnos a banda munkásságának nagyrészét számomra sűrű homály fedi, -és valószínűleg az elkövetkezendő dalcsokrokat sem fogom rongyosra hallgatni- mégis mindenképpen bizonyították, hogy remek hangulatteremtő/megtartó képességgel rendelkeznek, és képesek elvinni egy bulit úgy a hátukon, hogy egy nem kisebb zenekar, mint a The Southern Oracle (akik ráadásul még a hazai pálya előnyeit is élvezhetik) pusztító ötöse gyilkolta le és kebelezte be a népes nagyérdeműt!

 

A Cataract visszatapsolását (visszatapsoltatását) követő búcsújuk után azt hiszem a Dürer kert nagyterme elégedett morajlását lehetett hallani, ahogy a tömeg egy emberként hömpölygött a kijárat felé, mintegy lehetetlenné téve a mosdóba/ruhatárba/utcára való ki illetve bejutást. Azt hiszem egy hangulat szempontjából mindenképpen kíiálóra vizsgázó estét zárhattunk, ahol sokadjára megbizonyosodhattunk arról, hogy nem mindig a főattrakció, a legnagyobb durranás, ezt ugye mi sem bizonyítja jobban, mint a TSO alatt kialakult, pozitív értelemben vett kaotikus hangulat, mely szerencsére nem csillapodott jelentősen a Cataract produkciójára, így Svájci pajtásaink a backstage-ben valószínűleg elégedetten koccinthattak a magyarok egészségére! Köszönjük Skalar!

 

Fotók: Réti Zsolt. További képek a Galériában.