Néhány mondat a rend kedvéért, milyen viszony fűz(ött) az iskoláslányokhoz. Nos, az én időmben, mikor rocker énem nyitogatni kezdte szemét és fülét, két egymással konkuráló lánybanda tette-vette magát a heavy metal akkoriban nagyon fényes színpadán. A Girlschool és a Vixen. Én az utóbbi néven nyomuló hölgyek lába elé helyeztem kardomat. A választásban nem férfias szempontok játszottak szerepet, mivel az egekig tupírozott hajat és az időnként domina-módra bőrös-láncos, vagy máskor papagájtarka öltözködést már akkor is nevetségesnek találtam. Egyszerűen úgy éreztem, egy csajbandához jobban illik a Vixen dallamos-érzelgős világa, mint a Girlschool „észidészisen” pörgős mivolta. (Ide gyorsan beszúrok egy infót: jövőre – hat év szünet - után új Vixen-album!)
Ez a Hit and Run viszont korántsem egy új album. Ha megfigyeljük a borítót, egy old timer autó található rajt’, amint épp áthalad a lemezcím betűiből kreált zebrán, mely keresztül íratott egy „revisited” szócskával. A lényegre térve: az 1981-es hasonló című lemez újra felvett változatáról van szó.
Nos hát ’81-ben én már javában léteztem, de maximum Halász Jutka irányába lehettem befogadóképes. Mivel egy-két dal igen csak ismerősnek tűnt, feltételezem, hogy bulizós korszakom idején hajnali egy-kettő körül ez a lemez is bekerült a játszóba. Később sem merültem el a nyolcvanas évek eleji Girlschool-világ tanulmányozásába, és abból a szempontból meg is értem magam, hogy például ez az album sem tartozik érzésem szerint a rockzene alapművei közé.
Ez „csupán” egy felkiáltást érdemel, mely szerint – bár illetlenség „hölgytársaságban” ilyet szólni: besz.rás, hogy harminc évvel ezelőtt ilyen albumok is készültek! Éppen ezért köszönet az újrafelvevésért, köszönet, hogy nem hagyták feledésbe merülni ezt sem! Ezután sem fogjuk mondjuk a Black Sabbath Heaven and Helljével egy lapon emlegetni, de így is sok mai munkával felveszi a versenyt, számtalan esetben nyer is. Egy kicsit meg lehet őrülni érte.
Elhatároztam, hogy nem hallgatom meg az eredetijét, de mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Arra jutottam: majdnem mindegy melyik verziót hallgatjuk. A régi is eléggé harapós-ütős volt, ez most még inkább. Az ének már korántsem annyira vékony, mint eredetileg – egyéb forradalmi változás nincs. Nekem például a The Hunter suttogós refrénje eredetiben jobban bejön (nem veszik el), ezt az egyet sajnálom az újrafelvétellel kapcsolatban. Ja, meg hát az extrák, hogy az egyik bonus tracken magának Doronak az előadásában élvezhetjük még egyszer a címadó nótát, plusz egy előző (első) lemezes dalt, a Demolitions Boysot is újra felvették.
Az eredetileg lemezen található trackekről pedig...nos, váltakoznak az ezer fordulatszámmal a táncolható rock and roll feletti, annál persze jóval torzítottabb nóták és a Steppenwolf-féle Born to be wildhoz hasonló témák. Mai szemmel már a slágerei is mások; régebben úgy gondolom, hogy a C’mon let’s go vagy a Hit and Run dominálhatott, nekem speciel 2011-ben már jobban bejön a Following the Crowd vagy a Watch your Step. Nem beszélve a „mélyebb” és „húzósabb” dalokról, mint a Back to start vagy a Future Flash. Az idézőjelek nem melléütések, végül is itt egy bulizós lemezről forog a szó.
Sajnos van egy szomorú tényezője is az egyenletnek: négy évvel ezelőtt gerincrákban elhunyt Kelly Johnson „lányiskola-alapító”. Az Ő emléke miatt is meg kellett, hogy szülessen ez a produkció. És hát a többi – valljuk be – karrierje végén járó „lánynak” mindez egy nagyon szép jutalomjáték. Megérdemlik az érzéseket, melyek feltehetőleg felelevenedtek stúdiózás közben. Talán pont emiatt van is annyira hiteles az ügy, hogy az embernek nincs kedve nagymama-korral meg ilyesmivel poénkodni. Nekünk pedig, akik korunknál, vagy más oknál fogva annak idején elsiklottunk ezen album mellett, jó, hogy most (alaposabban) megismerhettük.
Köszönet a Hammer Musicnak, amiért rendelkezésünkre bocsájtotta ezt az anyagot! (Jöhet még!)
