Ha létezik olyan, az 1990-es évekből megmaradt, intelligensen és tartalmasan moralizáló-politizáló hardcore zenekar, amelynek mondanivalója napjainkban is időszerű, akkor az a seattle-i Trial. Az egyéb művészeti irányzatokban ugyancsak roppant kreatív és termékeny, valamint társadalmi-politikai vonalon is aktív frontemberrel, Greg Bennickkel beszélgettünk a szeptemberi budapesti fellépés előtt, ő pedig igen készségesen és részletesen nyilatkozott mindeme tevékenységeiről.
Ott voltam 2005-ben a budapesti fellépéseteken, amelyen kívül csak Seattle-ben és Londonban adtatok koncertet akkor. Az itteni bulit DVD-n is rögzítettétek, úgyhogy kétségkívül exkluzív fellépésről beszélhetünk, amely bizonyára sokat jelentett számotokra.
Greg Bennick: Számomra rengeteget jelentett, hogy lenyomhattuk ezeket a bulikat. Kelet-Európa mindig is fontos volt számunkra, és amikor 2005-ben lehetőségünk nyílt koncertezni, Kelet-Európában is akartunk játszani. Ezt pedig csak úgy tudtuk megoldani, hogy Londonban is adtunk egy koncertet, hogy beljebb legyünk anyagilag, hiszen nem akartuk olyan drágán megcsinálni az itteni bulit, hogy senki ne tudjon eljönni. Szóval rengeteget jelentett, hogy nálatok játszhattunk, Kelet-Európában koncertezni mindig fontos számunkra. Az előző buli Varsóban csodálatosan sikerült. Úgy háromszázötvenen lehettek, és őrület volt! Minden fellépési lehetőségnek nagyon-nagyon örülünk, amely itt adódik. Ráadásul itt már családtagjaink vannak. Nem barátaink, családtagjaink. Ez csodálatos dolog!
Milyen különleges élmények fűznek Budapesthez és Magyarországhoz?
Greg: Nos, Zoli (Jakab Zoltán – a szerk.) volt a koncert szervezője, az édesanyja pedig úgy fogadott bennünket, mintha az ő gyermekei lennénk. Hihetetlen volt! Arra is emlékszem a 2005-ös buli kapcsán, micsoda energia gyülemlett föl a teremben! És Kelet-Európából mindenhonnan eljöttek: Lengyelországból, a Cseh Köztársaságból... Valami egészen megható volt ennyi embert látni, akik azért jöttek, hogy támogassák a zenekarunkat, sőt még inkább a gondolatainkat, és hogy részesei legyenek ezeknek a gondolatoknak. Együtt énekeltek velünk és tele voltak energiával. Ez is a zene lényege: az energia, a szenvedély és az őszinteség.
2009-nem ismét Európában jártatok, még ha csak egy cseh és egy svéd fellépés erejéig. Minek a hatására döntöttetek úgy, hogy ezúttal egy teljes turnéba vágtok bele?
Greg: A 2009-es svéd buli után Brian (Redman – a szerk.), a bőgősünk baleset áldozata lett. Karambolozott a mopedjével és meghalt. Úgy egy évig meg sem fordult a fejünkben, hogy valaha is újra játsszunk.
Akkor ezt a turnét az ő emlékének szentelitek?
Greg: Igen, így van. Minden nap minden pillatanában gondolunk rá. De utólag ráeszméltünk, hogy pusztán az a tény, hogy egy ember meghal, még nem jelenti azt, hogy mások nem élhetnek és nem létezhetnek zenekarként. Számunkra ez több, mint egy zenekar, többről van itt szó a daloknál: gondolatokról, szenvedélyről, motivációról és inspirációról is egyben. Nekem ezek a dalok mindennél fontosabbak. Mi nem egyszerűen rockzenét játszunk, ez valami igazán jelentőségteljes. Folytatni akartuk és úgy gondoltuk, miért ne jöhetnénk át Európába egy hónapra, aztán meglátjuk, mi lesz. Még most sem hiszem el, hogy sikerült! Óriásiak a bulik! Mindig is álmodoztam arról, hogy eljussak Moszkvába vagy Ukrajnába... Németországban vagy Svájcban bárki játszhat. Nem akarom megbántani ezeket az országokat, de ott tényleg bárki koncertezhet. Keletre utazni nagyobb anyagi kockázattal jár, és jó néhány banda nem is tudja, milyenek az itteni emberek, úgyhogy errefelé is szerettünk volna terjeszkedni és emberekkel ismerkedni. Eddig nagyszerűen alakult. Imádom!
Mit kell tudnunk a turné két vendégzenekaráról (Run With The Hunted és Anchor)?
Greg: Remek bandák! A Run With The Hunted most nyomja az első európai turnéját. A Trial gitáros Timm kiadója, a Panic Records adja ki az anyagaikat. Phoenixiek (Arizona állam), és felettébb szokatlan hardcore muzsikát játszanak. Zajos, kaotikus, ugyanakkor igazán lendületes és energikus. Van mondanivalójuk, értelmes srácok és imádok velük turnézni. Ami különleges bennük: egy turnécsomag nyitóbandája ritkán mozgat meg embereket, a Run With The Hunted viszont minden este vonzza a közönséget és le is köti a figyelmüket. Az Anchorról meg tréfából mindig azt szoktam mondani, hogy ők Európa első számú bulizenekara. Óriásiak, imádom nézni őket és szerintem ebből a csapatból igazán nagy név is lehet még. Hiteles hardcore zenekar, csupa straight edge sráccal, akik nem akarnak mást, csak hardcore-t nyomni, vegan életet élni és jó fejeknek lenni – és mindhárom sikerült is nekik: straight edge, vegan és jó fej arcok. Nagyon örülünk, hogy ezzel a két bandával turnézhatunk. Az Anchornek van turnétapasztalata, ahogy a Run With The Huntednek is, csak nekik nem Európában, szóval jó móka velük lógni és látni, ahogy első kézből, első alkalommal tapasztalják meg Európát.
A Trial utolsó albuma még 1999-ben jelent meg. Mi mindennel foglalkoztál 2000 és 2005 között, amikor a Trial parkolópályán volt?
Greg: Csináltam ezt-azt. Tartottam persze egy kis pihenőt, de dokumentumfilmek elkészítésében is részt vettem társproducerként. Legfőképpen pedig egy másik együttesen agyaltam. Ez lett a Between Earth And Sky, amelynek szintén tagja vagyok. Akkoriban összehoztunk néhány dalötletet a Between Earth And Sky-hoz. Ami azt illeti, éppen most, pár hónapja, tizenegy év elteltével jelent meg végre a Between Earth And Sky lemeze az európai Refuse Records kiadásában. Az alatt az öt év alatt új projekteken, új ötleteken, új dolgokon gondolkodtam, de amikor ismét alkalmunk nyílt koncertezni a Triallel, annak nagyon megörültem. Ahogy mindig örülök, amikor játszunk.
Miért oszlottatok fel annak idején?
Greg: Minden zenekar a tagok kapcsolataként létezik. Idővel a kapcsolatok feszültté válnak, és amikor az ember zenekarban játszik, az olyan, mintha négy másik arccal járna egyszerre, ami tényleg feszültséggel jár. Nálunk is rengeteg konfliktus volt a bandán belül, a végén össze is vesztünk. Visszatekintve azokra az időkre, Timmel ma igen sokat beszélgetünk arról, milyen a viszonyunk most. Annak idején volt, hogy nem jöttünk ki valami jól egymással, de hát az ember felnő és rájön, hogy azok a veszekedések nem túl jelentős dolgok miatt folytak.
Hogyan lettetek olyan fontos és nagy hatású zenekar 1995 és 2000 között a három lemezetekkel?
Greg: Nem tudom. Állandóan ezen jár az agyam, de fogalmam sincs. Az emberek gyakran kérdeznek erről, és csak arra tudok gondolni, hogy a dalaink – illetve ahogyan azokat élőben játsszuk – hitelesek, őszinték és szenvedélyesek, az embereknek pedig bejön ez. Mindenki szereti a valóságos dolgokat, Trial dalaiban pedig nincs megjátszás. És talán sikerült valami némileg eltérővel kirukkolnunk egy olyan korszakban, amikor mindenki nagyjából ugyanazt a fajta gyors old school hardcore-t tolta vagy nem értelmes módon közvetített gondolatokat, ami előnyünkre vált. Tényleg döbbenetes, mennyire kinőtte magát a zenekar. Ez bennünket is ámulatba ejtett.
Mindhárom lemezeteknek van többféle változata is.
Greg: Volt egy demónk, amely a „Through The Darkest Days” CD-nken jelent meg. Volt aztán a demónak egy 10 inches, meg egy egyoldalas 12 inches bakelit változata, utóbbit a Hipster Records nevű kiadó hozta ki a 91-es évek közepén. Az „Are These Our Lives?” egy másik kiadónál is megjelent, mielőtt a Timm-féle Panic Records kihozta volna. Most, hogy a Panic Records is megjelentette, a kiadvány a dalszövegekkel is kiegészült, a másik kiadó ugyanis kihagyta ezeket. Szóval tényleg léteznek különböző verziók, de csak a kivitelük és a formátumuk eltérő, a dalok mindegyiken ugyanazok.
Hogyan mutatnád be a Panic Records kiadót? Milyen pozícióban van a cég a nemzetközi hardcore színtéren? Erős, jó hírnévnek örvendő kiadónak számít?
Greg: Igen, a Panic Records határozottan feltörekvő kiadó. Jó zenekaraik vannak, és sokfélék is, nem csak a moshcore meg az ütöm-vágom. Igen változatos a felhozatal és úgy veszem észre, Timm jól bánik az együttesekkel, amelyekkel foglalkozik. Okosan válogatja meg a bandákat, és jó csapatokról van szó, tökéletes példa erre a Run With The Hunted.
A hardcore mint szubkultúra egyebek mellett attól olyan óriási, hogy ezerfelől meg lehet benne közelíteni a zenét és annyiféle mondanivaló közvetítésére alkalmas. Ha csak a legismertebb bandákat vesszük, a Pro-Pain vagy a Biohazard elsősorban a nagyvárosi valóságról és az utcai életről ír szövegeket, a Madball és az Agnostic Front központi témája a közösség és a család, a Catharsis nyíltan politikai / társadalmi kérdéseket feszegetett, az Earth Crisis a straight edge és vegan életmód, valamint az állati jogok szószólója – a Trial pedig ezek mindegyikével foglalkozik egy kicsit.
Greg: Abszolút így van. A Trial sosem akart egy adott jellegű zenekar lenni. Az emberek straight edge bandaként soroltak be minket, de mi akkor sem akartunk pusztán straight edge banda lenni. Sőt, még ha engem nem is ez az aspektus érdekelt a legkevésbé, ez volt talán a legapróbb alkotóeleme az egésznek. Inkább azt igyekeztünk tudatosan feltérképezni, amit az emberek – akár straight edge arcok, akár nem – megtapasztalnak az életük során. Szóval igen, mindig is próbáltunk mindenből belevinni egy keveset a dalainkba, hiszen végső soron az életünkben is mindenből van egy kevés. Az életünk nem csak az utcákról, a családról, a straight edge vagy a vegan dolgokról szól. Az életünk ennél szélesebb körű tapasztalatokból áll össze, amely olyan emberi formában öltenek alakot, amilyen te is vagy. E különböző elemeknek vagy az összessége. Szerintem a dalainknak tükrözniük kell ezt, és szerintem tükrözik is.
Ahogy te is ennek a sokszínűségnek a jegyében éled az életed: előadó, emberjogi aktivista, producer, író vagy, számos projektben veszel részt – de mi volt az első az életedben? A fentiek vagy a hardcore? Mindezt a hardcore színtérre hoztad magaddal vagy onnan léptél tovább ezek felé?
Greg: Ez egy jó kérdés. Úgy alakult, hogy közel két éven belül, 14-15 évesen kezdtem közönség előtt szerepelni és a punk rock és hardcore mozgalomban is részt venni. Szóval mindez nagyjából egyszerre jött és hozta magával azt a gondolatot, hogy az előadás vagy a kommunikáció útján hatást lehet gyakorolni emberekre, illetve a hatásuk alá kerülni. Valamennyi projektnek, amelyen csak dolgozom – filmszerepek, előadások, a Between Earth And Sky, a Trial vagy bármi – az a lényege, hogy az élet mibenlétéről értekezek más emberekkel. Talán elmondhatom magamról, hogy műalkotásokat hozok létre, de a művészetnek nem az a célja, hogy több műalkotás szülessen, hanem hogy életet teremtsen. Ezt pedig úgy lehet elérni, hogy az ember kapcsolatot hoz létre másokkal, és megosztja velük a művészetét. Ők ihletet merítenek belőle, és jobb életet élnek az általad létrehozott műalkotások hatására. A cél mindezekkel a projektjeimmel mindig ez: felfokozott életérzést, élet iránti szenvedélyt ébreszteni az emberekben, akikkel kommunikálok.
A honlapodon valaki filozófusként is említ téged...
Greg: Kommunikátornak tartom magamat, de egy washingtoni fősuliból valaki filozófusnak nevezett. Ez tetszett, mert én sosem mondtam volna ilyet magamról. Ő megtette. Viszont nem egy adott filozófia mozgat, hanem az, hogy igen rövid időnk van a világon. És mivel ilyen kevés időnk van, annyira teljes és szenvedélyes életet kell élnünk, amennyire csak lehetséges, különben magunknak ártunk. Ha pedig így viszonyulsz az élethez, az mindazt hozza magával, amit én is feszegetek a dalszövegeimmel, a gondolataimmal vagy a kommunikáció útján.
Hogyan készülsz egy Trial koncertre és egy másféle előadásra? Teljesen más dolgokról van szó, de végeredményben mindkettőnek a közönséggel való kommunikáció, a nyilvánosság előtti szereplés a lényege.
Greg: Igen, ezek valóban teljesen különböző dolgok, de a fő különbség talán az, hogy a hardcore közönség előtt bármit megengedhetsz magadnak. A színpadon ugrálni, ordibálni, valakire ráugrani, a padlóra zuhanni, képen verni magadat – ezt mind lehet. Ha előadást tartok, a körülmények mások. Nem fogok ordibálni a közönséggel, nem fogok rájuk ugrani. Ha esetleg intenzíven is kommunikálok velük, nem lépem át azt a határt, amely a hardcore-ban nem is létezik. (A hardcore-ban nincsenek határok, bármi megengedhető.) Mentálisan tehát ugyanúgy készülök, fizikálisan viszont nem ugyanarra a mészárlásra készülök. Ez a döntő különbség.
Mi mindent jegyzel társproducerként, illetve szerzőként?
Greg: Társproducerként dokumentumfilmek készítésében vettem részt. Az egyiknek „Flight from Death” a címe, a témája pedig az emberi halálfélelem, illetve annak a viselkedésünkre gyakorolt hatása. A másik pedig a „The Philosopher Kings”, amely a bölcsességről szól, ahogyan az egyetemi gondnokok látják Amerikában. Velük beszélgettünk arról, hogy szerintük milyen az élet és hogyan kell élni. Ami az írást illeti, mindig vannak ötleteim egy könyvhöz és mindig azon jár az eszem, milyen könyvet írhatnék legközelebb, de ehhez olykor évekre van szükségem. Ha pár hónap múlva ismét erről kérdezel majd, addigra biztosan erre is meglesz a válaszom.
A 2005-ös budapesti bulin is nyilvánvaló volt számomra, hogy gyakorlott előadó vagy. A dalok között sokat és lelkesítően beszéltél a közönséghez, volt mondanivalód számukra.
Greg: Igen, ez fontos dolog. Amikor hardcore-t játszunk, végső soron nem csinálunk mást, mint ütjük a dobot, nyüstöljük a húrokat és ordibálunk. Ez minden, a lényeg legalábbis ennyi. De többről van szó. Van valami művészi a dobolásban, a gitárjátékban – és az énekben is, mégpedig az, hogy üzenetet közvetít a dalokkal és a szövegekkel. Én legalábbis így látom. Ezért ha 20-30 másodpercnyi szüneted van a számok között, akkor az a lehető legjobb, amit tehetsz, hogy bevonod az embereket, és elmondod nekik, miről is énekelsz, máskülönben az egész csak ordibálás. Az emberek nem feltétlenül értik, amit énekelsz, ha egyszer nincs előttük a szövegkönyv vagy nem ismerik a szövegeket. Nagyon fontos, hogy a közönség tudja, miről szól egy dal. Ha pedig csak dalszöveg vagy csak zene van, akkor az nem NÓTA, hanem csak „NÓ” vagy „TA”, semmiképpen sem egységes egész.
Ha már itt tartunk, használtál valaha tolmácsot olyan helyen, ahol az emberek nem beszélnek igazán jól angolul?
Greg: Már gondoltam erre. Akik a koncertjeinkre járnak, jellemzően tudnak annyira angolul, hogy megértsék, amiről beszélek, de tolmácsot használni sem volna ellenemre, ha muszáj volna. Csak olyan valakit kellene találnunk, aki elég jól beszéli az angolt ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, amit mondani akarok, nehogy a közlendőm módosuljon a fordításban.
Mit találtál annyira vonzónak és csodálatosnak a hardcore-ban annak idején? Ezt találtad a legalkalmasabbnak arra, hogy fontos üzenetet juttass el az emberekhez?
Greg: Elmondom pontosan, mi is történt. Metalt hallgattam, más sem érdekelt, mint a Mötley Crüe, a Ratt, a Quiet Riot, a Twisted Sister, a Dokken. Ezeket a bandákat csíptem és ma is szeretem mindegyiket. De történt egyszer, hogy a barátaimmal Connecticut államban jártunk egy Hüsker Dü koncerten. A backstage-ben voltunk és belebotlottunk a Hüsker Dü két tagjába, amint éppen vizet ittak a csapból. Az egyik cimborám odaszólt nekik: „Isten hozott Connecticutban!” Ők odafordultak, a cimborám meg ezt mondta: „Nehogy igyatok a vízből!” Persze viccelt. Ők meg felnevettek. Nahát, gondoltam magamban, az ember beszélhet az előadóhoz?! Ez milyen klassz dolog már! Stephen Pearcy-hez a Rattből hiába is szólnék. Don Dokken nem fog nevetni a viccemen. Vince Neil rám se hederítene, ha rákiáltanék. Ezek az arcok viszont odafigyelnek! Mennyire jó fejek! Ekkor jöttem rá, hogy a hardcore színtéren lehet beszélgetni más művészekkel, előadókkal, zenekarokkal. Arra gondoltam, mennyire közvetlen és valóságos ez. Teljesen elragadott. Elsősorban tehát ez fogott meg, az emberekkel való közvetlen kommunikáció lehetősége, amikor a gondolatok is közvetlenül „hozzáférhetők”: ha nem értesz egyet valakivel, emeld fel a kezedet és beszéld meg vele. Emeld fel a hangodat és beszéld meg vele. Szóval mindenekelőtt ennek a közvetlen kapcsolatnak a lehetősége vonzott a hardcore-hoz.
Gondoltál-e valaha arra, hogy önéletrajzi könyvet írsz vagy kiadsz egy turnénaplót, ahogy Henry Rollins is tette?
Greg: Hogyne, már gondoltam erre, és könnyen elő is fordulhat, hogy valami ilyesmi meg fog valósulni a jövőben. Igazán jó móka lenne, mert a Trial szerintem képes a turnézáshoz és a koncertezéshez egyfajta tehervonat-szerű szenvedélyes intenzitást hozzáadni, amit szeretnék a zenén és a szövegen kívüli formában is megörökíteni. Klassz lenne, abszolút benne lennék.
A turné után, gondolom, pihenő következik. Várható-e, hogy utána új lemezt hoztok ki vagy ismét turnéra indultok?
Greg: Nem tudom, csinálunk-e lemezt. Legfeljebb annyiról volt szó, hogy megírunk néhány dalt, ha felbukkannak ötletek a próbákon. Amit igazán szeretnénk, az egy dél-amerikai Trial turné, vagy eljutni más helyekre, ahol még nem jártunk. De ez az egész egyelőre ködös. Mindenkinél más és más dolgok élveznek elsőbbséget. Engem a Between Earth And Sky köt le, szeretnék tavaszra egy teljes lemezt felvenni. Különböző projektekre koncentrálunk, szóval meglátjuk, mi lesz. Most örülök, hogy itt lehetek, magamba szívom minden pillanatát.
Össze tudnád-e foglalni néhány szóban, mit jelent számodra a hardcore mint életstílus, szubkultúra és zenei stílus?
Greg: A hardcore olyan zenei műfaj, amelyet általában a muzsika intenzitása jellemez ilyen vagy olyan módon – lehet hangos, gyors vagy érzelemgazdag – és amelynek dalszövegeit a gondolatok, a szenvedély vagy a politika inspirálja. Megkérdezhetsz száz embert, mind a százan mást fognak válaszolni arra, mi is a hardcore. Amit számomra jelent a hardcore, az annak a fajta kommunikációnak a lehetősége, amikor nem kell utólag felülbírálnom önmagamat, mert szerintem egy hardcore bulin minden megengedett, amíg tiszteletben tartod azokat, akik eljöttek a koncertre, meg azt a jogukat is, hogy kifejezzék a saját gondolataikat és érzéseiket. Számomra ez egy életmód abban a tekintetben, hogy más emberekkel kommunikálok és érintkezek. Az idő múlásával pedig azt veszem észre, hogy éppen a kommunikáció mint összetevő jelenti a hardcore lényegét: a gondolatok közvetlen, intenzív és szenvedéllyel teli közvetítése anélkül, hogy visszafognád magadat. Pontosan ez történik a hardcore bulikon. Az emberek nem fogják vissza magukat, a lehető legjobb módon oldódnak fel.
Elhangzott a Tilos Rádió GOREZONE műsorában 2011. november 7-én.
