Noha, Bogyó egy napló formájában kifejtette már, hogy milyen volt japán útjuk Markó Márk basszusgitárossal a Downset tagjaiként, azért mégis válaszolt a korábbi kérdéseimre. Nem sokára EU turnéra indul, így tapasztalásnak Japán egy tökéletes pálya volt. 

Eddig sem bírtam a repülőutakat, de ez a trip sem az volt, amivel megszerettették ezt velem. 12 órát repültünk Ferihegyről Shanghai-ig, majd ott vártunk 9 órát a csatlakozásra, hogy aztán 3 óra alatt Tokióba érkezzünk. Szóval összesen 24 óra alatt küzdöttük le a kicsit több, mint 8000 km-t. Szerencsére az utasok végig teljes nyugalomban voltak, semmiféle zajongás nem volt, így azért tudtunk pár rapid sunyást beiktatni.

Jobban féltem tőle, mint amennyire vészes volt. A japánok 8 órával vannak előrébb. Az volt a szerencsénk, hogy itthonról péntek délben indultunk és szombat estére értünk oda, tehát egyből fel tudtuk venni az ottani ritmust az esti alvással, így viszonylag hamar leküzdöttük az időeltolódás miatti fáradalmakat.

A Tokiói reptér egy monstrum volt, de viszonylag hamar megtaláltunk mindent. Sötétben csak a kivilágított épületeket láttuk megérkezéskor, ami egyébként nem volt akkora nagy fless, néha olyan volt, mintha csak Bécsben lennénk. Aztán amikor megérkeztünk a belvárosba másnap az első bulira, na ott megjött a képekről ismert Japán, a brutális méretű épületeivel, a neonfényekkel, a lámpásokkal és a milliárd emberrel. Tokió amúgy nekem elképesztően élhetetlen és zsúfolt volt. 3 napot töltöttünk ott, de alig vártam, hogy vidékre menjünk, Osakába, Hiroshimába pl. Azokat a városokat sokkal jobban éltem, Hiroshima különösen gyönyörű volt.

A bőröndben lévő hely és az itthoniak ajándékigényei nem voltak arányban, így mindenki csak apróságot kapott, de próbáltam olyan szuveníreket keresni, amiket csak ott kaphatsz meg és lehetőleg made in japan legyen, ugyanis bármilyen meglepő, de még ott is az áruk 90%-a Kínából érkezik. 

Go with the flow volt az alap mottó. Alig érkeztünk meg a reptérre, már vártak is és robogtunk egyből próbálni, másnap pedig indult a menet az első bulival. Szóval a felkészülés zéró volt, arra tudtunk támaszkodni, amit itthon próbáltunk betanulni a magunk módján. A kezdeti nehézségek és technikai problémák jócskán megvoltak, de a turné végére azért már egész jól összeszokott a brigád.

8 bulit toltunk 10 nap alatt. Tokióból indultunk és onnan jártunk végig Honsú szigetét délre Fukuoka-Kitakyushu-ig. Átlag 300-600km-eket utaztunk az állomások között, ami domborzattól és forgalomtól függően napi 6-11 órákat vett igénybe. Egyszer volt egy rövidebb utunk, amikor egy apró városban játszottunk, oda csak 3 órát kellett utazni, szavakkal kifejezhetetlen, hogy mekkora öröm volt haha.

Amikor időben ott tudtunk lenni egy klubnál, akkor hamar lenyomtuk a soundcheck-et, aztán megpróbáltuk felderíteni a környéket, vagy ha már igen hullák voltunk, akkor igyekeztünk eldőlni a buszban kicsit. Aztán amikor már a turné második felénél voltunk, akkor általában megkerestünk az első Seven-elevent vagy Lawsont, feltankoltunk sörből, aztán lógtunk a klub előtt és próbáltuk dekódolni az abszolút kedves és cuki japánok nullával egyenlő angoltudását, ahogy pont vessző nélkül fújják, hogy mennyire szeretnek minket. Legalábbis úgy tűnt, hogy ezt mondták...

Talán nem nagyképűség azt mondani, hogy szerencsére mindenkinek van annyi színpadi rutinja, hogy helyén tudtuk kezelni a dolgokat és hoztuk a megszokott formát. A színpadon pedig összeszoktunk. Nyilván nekem először hatalmas paráim voltak, mégiscsak nekem kell beszélnem a közönséghez idegen nyelven, mégiscsak én lépek Rey Oropeza helyére, még akkor is ha már két vokalista volt előttem a bandában, ezt a zenekart hozzá kötik azóta is. Szóval hatalmas volt a kabát, amit fel kellett vennem, de a japán közönség visszajelzése alapján tetszett nekik, amit láttak.

Kevesebb cuccot vinni magunkkal a turnéra, hogy legyen hely szuvenírnek!

Kb 70-150 fős helyek váltogatták egymást. Volt olyan klub, ami megrekedt a 80-as években technikailag és kinézetben is, de voltak mini színpadok, ahol még a soundcheck előtt olyan hangzást lőttek nekünk, hogy tanítani való. A legtöbb hely olyan volt, mintha a régi Dürer kistermet vennénk alapul, tehát hangulatban méretben is adott volt minden a jó bulihoz, de azért őszintén megvallva igazán jó koncert csak Tokióban és Hiroshimában volt, de inkább az előbbiben.

Japán minden tekintetben egy más univerzum, ez igaz a közönségre is. Tokióban egész szépen mozgott pár ember, de a legtöbben olyan ábrázattal álltak végig, hogy azt hittem a koncert végén meg fognak ölni, ellenben a buli után nem engedtek le a színpadról, mondván mennyire tetszett nekik és milyen hálásak, hogy jöttünk! Az alap, hogy mindenki végig videózza a bulit, jó esetben bólogat, de a dalok közötti néma csend az számomra felfoghatatlan kínos volt, de nemcsak rajtunk, hanem a helyi zenekaroknál is ez ment. Ők így fejezik ki a tiszteletet egy előadó felé, hogy némák vagy nem tudom. Mindenesetre jobb, mint ha kifütyülnek. Nem az Európában megszokott koncertszitu volt na.

Jó lett volna pihenni, de nyilván ha 2 hetet távol vagy a családtól, akkor a gyerekek olyan szeretettel árasztanak el, hogy ez lehetetlen, szóval felvettem a kesztyűt és az volt az első feladatom, hogy jobb lelkiállapotú és kiegyensúlyozottabb családapa legyek, mint a turné előtti felkészülési időszakban. Mindenki extrém kíváncsi, tehát így egy hónappal a turné után is tartanak még az élménybeszámolók. Mindent összegezve, azért nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ez létrejöhetett és ezúton is végtelen köszönettel tartozom a kis feleségemnek és a családnak, hogy megoldották, hogy elmehessek. Ott sokszor volt olyan pillanat, amikor vártam a végét, de most már hogy leültek bennem a dolgok, igazából hiányzik is. Várom az európai menetet!