I. RÉSZ Őszintén megvallva a Suicidal Tendencies-t másfél éven belül 3-szorra sikerült látnom nem kis örömömre. A 2010-s a budapesti koncertjük túlzás nélkül felért egy pápai látogatással, szabály szerű eufóriát okozva gondolom még sokad magamnak, ezzel szemben a tavalyi szigetes koncertjüket a csapnivaló hangzás tette (szinte) teljesen tönkre és sajnos a mostani bécsi koncertjük sem volt az igazi hangzás szempontjából. De azért ne szaladjunk ennyire előre.
Egész jó köridőt futva, már este hét előtt dokkoltunk a Gasometer előtt, bár én még körbe jártam volna az épületet végül erről inkább letettünk a farkas ordító hideg miatt és behatoltunk az épületbe.
Ez volt az első látogatásom a Gasometer csarnokában, úgyhogy szinte minden az újdonság erejével hatott rám. Kezdve a magyar csapos lányokon át az infra érzékelős (!) kéztörlő adagolóig. Maga a koncert helyiség megfelelt körülbelül a Pecsa jó felének csak ovális, széltében nyújtott alakban, igényesen kivitelezve körben söntéspultokkal. Igazi rockereknek való hely.
Külön figyelmesség volt a bejárat felett illetve a színpad két szélén elhelyezett projektoros kivetítő, amin a bandák kezdési időpontjai voltak feltüntetve. Erről jut eszembe, hogy valószínűtlenül rövid időt hagytak az átszerelésekre, de ennek ellenére pikk-pakk abszolválták a dolgot és már fenn is volt a motyó plusz a molinók, erősítők, zászlók stb. És tulajdonképpen valahol itt is volt elhantolva az a bizonyos eb, mert nagyon kevéske idő jutott egy-egy fellépőre és ráadásul a főbandákra is.Loinheart-ra értünk be, zúzos HC-t nyomtak, de körülbelül ennyi. Nagyon kemények voltak, ordítottak mint a sakál, ebbe két dagi gitáros is besegített, voltak fültágítók, mellkas tetoválás,rövid gatya, atléta trikó, szóval rémes volt. Tudom ezt már rengetegen leírták előttem, de valószínűleg a kutya sem lenne kíváncsi az ilyen vagy hasonszőrű zenekarokra, ha nem a nagy víz túloldaláról jönnének és (bárcsak) a magyar csapatok nagy hányada jutna hasonló lehetőségekhez mint a kintiek.
Na, ezután következett a Walls Of Jericho a Candace nevű énekes leányzóval sok hardcore-os fiú csatakos vágyálmával. Hát, hogy őszinte legyek tényleg meglepő jelenség a hölgy, rendesen kitetoválva, kicsit ilyen női birkózós beütéssel, kontyocskába tűzött hajjal, háziasszony módjára megkötött fejkendővel. Ahogy nézegettem régebben sokkal helyesebb vonásai voltak, ezek valahogy mára kissé eltorzultak lehet, hogy a sok gyúrás miatt vagy, hogy állandóan fiúk között lóg- mindenesetre az tény, iszonyúan tud rikácsolni. (Képzelem mi van, ha otthon áll a bál…)Félre téve ezt, nagyon profin nyomták bulit (egyébként ez az összes csapatra jellemző volt kivétel nélkül!) nagyon jól szóltak, némi mozgást is generáltak. Folyamatosan ment a „fuckin old school circlepit”, bár tőlem kicsit távol el az break down-s hc-metál.
Gyorsan elrepült a játékidő(hál isten) és már hip-hop a színpadon is volt a beszédes nevű Terror. Ők inkább a másik végénél fogták meg a dolgot és igazi tufa oldschool hc-t nyomtak az arcunkba, de olyan intenzitással, hogy csak lestem. Az énekes annyira fel volt spannolva hogy, már az első szám alatt bedobta mikrofont a közönség közé, had danolásszanak ők is egy kicsit. Természetesen a többi zenész is ugrált, rohangált, vokálozott tisztességgel, csoda hogy nem tévesztették el, mikor-ki jön!
Nagyon jól kenték ezt a fajta direkt, gyors muzsikát különösképp az egyen frizurától eltérő hosszú rőzséjű dobos csépelt nagy elánnal. A fiatalos lendület, ugyebár és ez állt a közönségre is hatványozottan. Olyan pogó indult be, hogy magam is megijedtem. Pláne amikor a dühöngő szélén ácsorgó fiatalember nem tudta magát visszafogni egy döngölősebb résznél és a békésen ácsorgók közt csapkodva végig rontott. Majdnem arcomba landolt Albert barátom korsó söre, de szerencsére megúsztam. Utána a rendbontó ugyanúgy ácsorgott tovább elégedett vigyorral a képén-ő neki aznap estére már jó volt…
Ezt a sokkot levezetendő meg, hogy egy kicsit megpihentessem a lábaim kimentem, hogy leüljek..... Ámde egy darab széket sem találtam így leültem a folyóson a földre. Nem telt bele egy percbe sem máris arra járt egy alkalmazott és arról érdeklődött nincs-e szükségem orvosra. Mondtam, hogy nincs, csak ülni akarok egy kicsit. Utána elkezdte magyarázni, hogy amint vége a koncertnek itt óriási tömegek lesznek, úgyhogy megkért, hogy álljak föl és üljek le a pólót árusító stand alá (!), ahol volt két lépcsőfok.
Én szemfüles, ekkor vettem csak észre, hogy van ám egy emelet is bárpultokkal, dohányzóval és fotelekkel. Az egy dolog, hogy nem lehet dohányozni az egész elõcsarnokban és a folyosón és erre egy külön szint van biztosítva , de hogy még egy árva szék sincs azért az nonszensz. Jegyzem, akit meg pont a dohányfüst zavar és le akar, esetleg ülni az helyet foglalhat a bagózók közt. Gratulálok! ....
Cserna Károly beszámolójának I. részét olvashattátok, aki mától a RockStation munkatársa.
Fotók: Réti Zsolt. További koncertképek ITT.
