Minden kétséget kizáróan a már szebb napokat is megélt Bleeding Through a legutolsó, 2010-ben napvilágot látott dalcsokrával pályafutásának leggyengébb munkáját produkálta, így a múlt hónap 31-ére beharangozott folytatást illetően bevallom, nem voltam túl bizakodó. Aztán az első néhány egykedvű végigpörgetést követően mindamellett, hogy mindenképpen biztatóbb kép vázolódott fel bennem a zenekar tartalékait illetően, mint az előző korong megjelenésekor, sajnos azért szomorúan voltam kénytelen belátni: a Bleeding Through, minden igyekezete ellenére, bizony elfogyott.
Persze kétségtelen, hogy a The Great Fire sokkalta sikeresebben, izgalmasabban és színesebben igyekszik kibontani mindazt, amihez az előző (már a Rise Records égisze alatt napvilágot látott) korong gyengének bizonyult, hiszen mindamellett , hogy vissza-vissza kacsintgat a zenekar korábbi munkásságának ízeihez, igyekszik minden eddiginél több teret biztosítani a lemezről-lemezre egyre nagyobb intenzitással adagolt szimfónikus elemeknek, mely egyaránt szeretne átadni néhány darabkát a black metal sűrű és szövevényes birodalmából, valamint a gótikus stílusjegyek kísérteties hangulatából.
Ám mindez kevés, hiszen az átlagosan két-három perc körül mozgó daloknak egyrészt nincs idejük valódi katarzisba torkollni, másrészt szép dolgokat persze ugyan találhatunk a bő negyven percnyi játékidő alatt, ám ezek is inkább csak pillanatok, töredékek, sem, mint komplett dalok. Habár tagadhatatlan: legutóbbi botlásuk kísértő emlékét vértől gyöngyödző homlokkal igyekeznek kitörölni az emlékezetünkből.
A legnagyobb problémát talán az jelenti, hogy úgy tűnik, mintha Marta-n kívül a többiek már inkább csak vegetálnának az alkotói válság színtelen útvesztőjében, berögzötten és rutinszerűen letuszkolva a torkunkon az egyre üresebbé és súlytalanabbá váló breakdown hegyek és monoton témák egyvelegét. Holott, ha nagyobb hangsúlyt fektettek volna egy-egy rövidebbre sikeredett, de annál izgalmasabbnak látszó dal kibontására, a végeredmény sokkalta bíztatóbbnak tűnne, ugyanis például mind a Starving Vultures, mind pedig az Everything You Love is Gone is ordít egy katartikus befejezésért!
Az is mindenképpen csalódásnak tekinthető, hogy az elődökhöz hűen illett volna egy hátborzongató és kísérteties bevezetést, illetve egy epikusan felvezetett, lassan kibontakozó, majd katarzisba torkolló tökéletes lezárást alkotniuk, ám legnagyobb bánatomra a The Great Fire-t tekintve sajnos egyikben sem lehet részünk. A The March egy majd' két percnyi üresség, semmi hátborzongatás, semmi libabőr. (Ellentétben ugye a DeclarationFinnis Fatalis Spei-ével, vagy a legutóbbi dalcsokor Resurrection-ével.) A tételsort záró Back to Life soványka, kicsivel több, mint két és fél percnyi játékideje pedig már jóelőre sejteti velünk, hogy itt bizony nem egy Sister Charlatan vagy egy Distortion, Devotion kaliberű bummra számíthatunk majd, - sőt az inkább kissé kínos és élettelen refrénnel operáló dalnak sikerül egy abszolút felejthető befejezést kölcsönöznie a dalcsokornak.
A lemez kiemelkedő(bb) pillanatait (természetesen a Dan Mumford keze munkáját dicsérő borító mellett) mindenképpen az olyan tételek szállítják, mint a hardcore-os köpködéssel és dinamikával operáló, ám fogós és dallamos refrénnel megtámogatott Final Hours, a sodró hangulatú, már-már atmoszférikus Walking Dead, melynek négy perce minden eddiginél intenzívebben és izgalmasabban kacsintgat a black metal irányába, a The Devil and Self Doubt és a lassan kibontakozó Trail of Seclusion párosa, vagy az Entrenched örvénylése.
Az előző koronghoz viszonyítva összességében egy sokkalta élvezhetőbb és izgalmasabb dalcsokor született idén a Bleeding Through műhelyben, mely mindamellett, hogy minden eddiginél elszántabban igyekszik teret nyújtani Marta adottságai megcsillogtatásának, (magyarán: nagy vonalakban Marta játéka az, ami súlyt és hangulatot képes kölcsönözni ennek a majd' negyven percnyi gyűlöletbombának.) gondosan ügyel arra, hogy hangzásukat valamelyest visszatereljék a régi ösvényre. A végeredmény java része pedig minden hibája ellenére természetesen szerethető, ám azért valljuk be sajnos egyaránt felejthető is. A kérdés pedig csupán annyi, hogy vajon még hány lemezre való vésztartalék van elásva Brandanék fiókjának mélyén, hiszen a jelenlegi recept egy esetleges következő lemezre már meglehetősen sovány lenne. És akkor még csak egy lemezről esett szó.
Minden kétséget kizáróan a már szebb napokat is megélt Bleeding Through a legutolsó, 2010-ben napvilágot látott dalcsokrával pályafutásának leggyengébb munkáját produkálta, így a múlt hónap 31-ére beharangozott folytatást illetően bevallom, nem voltam túl bizakodó. Aztán az első néhány egykedvű végigpörgetést követően mindamellett, hogy mindenképpen biztatóbb kép vázolódott fel bennem a zenekar tartalékait illetően, mint az előző korong megjelenésekor, sajnos azért szomorúan voltam kénytelen belátni: a Bleeding Through, minden igyekezete ellenére, bizony elfogyott.
A legnagyobb problémát talán az jelenti, hogy úgy tűnik, mintha Marta-n kívül a többiek már inkább csak vegetálnának az alkotói válság színtelen útvesztőjében, berögzötten és rutinszerűen letuszkolva a torkunkon az egyre üresebbé és súlytalanabbá váló breakdown hegyek és monoton témák egyvelegét. Holott, ha nagyobb hangsúlyt fektettek volna egy-egy rövidebbre sikeredett, de annál izgalmasabbnak látszó dal kibontására, a végeredmény sokkalta bíztatóbbnak tűnne, ugyanis például mind a Starving Vultures, mind pedig az Everything You Love is Gone is ordít egy katartikus befejezésért! .jpg)
A lemez kiemelkedő(bb) pillanatait (természetesen a Dan Mumford keze munkáját dicsérő borító mellett) mindenképpen az olyan tételek szállítják, mint a hardcore-os köpködéssel és dinamikával operáló, ám fogós és dallamos refrénnel megtámogatott Final Hours, a sodró hangulatú, már-már atmoszférikus Walking Dead, melynek négy perce minden eddiginél intenzívebben és izgalmasabban kacsintgat a black metal irányába, a The Devil and Self Doubt és a lassan kibontakozó Trail of Seclusion párosa, vagy az Entrenched örvénylése.
