Nem túlzás azt mondani, hogy a Napalm Death, mely tavaly ünnepelte 30.(!) évfordulóját valóban a szélsőséges zenék vezéralakja.
Kezdve a grindcore alapmű Scum-tól szinte egy pillanatra sem állt le a csapat, bár azért nekik is volt nehezebb korszakuk a 90-s években, de sikeresen kijöttek belőle és a 2000-s évektől másodvirágzását éli a csapat.
A már említett 90-s évek náluk is lassulást hozott és egy kicsit technikásabb megközelítést eredményezett, de az akkori zenei klíma szinte senkinek sem kedvezett. A Napalm még ekkor is egy, csak rájuk jellemző stílusban alkotott, nem igazán lehetett semmihez hasonlítani amit csináltak, ezáltal maximálisan megmaradt a hitelességük.
Az ezredfordulóra, miután mindenféle kiadós szarakodás (Earache, melyik másik?), meg tagcserék után betelt a pohár náluk, robbantottak megint egy óriásit az Enemy Of The Music Business-el, egyúttal vissza is tértek a helyes ösvényre. Tulajdonképpen itt szakadt át a gát és az akkorra is igen jelentés tábor, - mind a zenekarok és rajongók - körében ismét elkezdett növekedni a zenekar ázsiója. Elég csak ehhez annyit hozzátenni, hogy milliós nézettségeket produkáltak a Youtube-on, ami a mostani modern időkben a népszerűség egyik - ha nem a legfontosabb - fokmérője.
Mind emellett számtalan side-projectben érdekeltek a tagok, ez már a 80 évektől így van, a teljesség igénye nélkül: Blood From The Soul, Lock Up, Venoumus Concept, Meathook Seed, Brujeria, Defecation, Unseen Terror stb. Legutóbb például a Lock Up új lemezét hozta össze tavaly Shane Emburry bőgős.
Annak ellenére, hogy az utolsó lemez még 2008-ban jött ki. egy pillanatra sem veszett szem elől az ND, hiszen folyamatosan turnéznak, legutóbb nálunk is zúztak tavaly nyáron Pécsett. Tehát egy igen csak felfokozott várakozás előzte meg a lemezt, melynek a zenei anyagáról már lehetett tudni, hogy lesznek újítások, de azért vérbeli Napalm Halált fogunk kapni, így is lett.
Elsőre, ami feltűnik, hogy sok leállósabb, elszállós, dallamosabb részt csempésztek a számokba. A fáma arról is szólt, hogy ezeket az experimentálisabb elemeket beépítik a lemez közti számokba, nemcsak a végére hagyják. A zenekarra a korai időkben, de az utóbbi időszakban különösen nagy benyomást gyakorló experimentális rockot játszó Swans hatása itt domborodik ki igazán. De már jóval korábban is voltak hasonló elképzeléseik, gondoljunk csak az igen kiváló Utopia Banised lemez zárótételére a Contemptuous-ra vagy a Code Is Red Long Live The Code album Our Pain Is Their Power című dalára.
Szó mi szó, engem nagyon meglepett ez a fajta hozzáállás, nem is igazán értettem elsőre mit is akarnak a fiúk ezzel, de aztán nagyon beérett! Határozottan jót tett a lemez anyagnak, hogy beemelték ezen hatásaikat, olyan frissességet hozott, mintha nem is egy 30 éve nyomuló csapatról beszélnék. Egyébként a számok így is iszonyat durvák, nem lehet azt mondani, hogy elmentek dallamos AOR stílusba a srácok. A másik nagy hatásuk a crust-punk is jelentősen képviselteti magát a lemezen. Barney az utóbbi időben ódákat zeng a stílus új üdvöskéjéről a Trap Them-ről, úgyhogy ez egyáltalán nem véletlen.
Külön ki kell emelnem a Danny Herrera dobos teljesítményét, aki különösképp kitett magáért ezúttal is. Szerintem nincs is még egy dobos a stílusban, aki ilyen megbízhatóan hozza mindig a színvonalat lemezről lemezre és itt most nem csak a baszott kemény grind ütemekről beszélek, hanem a tamokon és a kétlábgépen elkövetett pörgetéseiről is. Mivel a dalok szerkezete kicsit lazább, több tér jutott a technikásabb dob megoldásoknak is, például, amit az Errors In The Signals vége felé művel kétlábdobon az egyenesen a Pantera Becoming nótájában hallható Vinnie Paul zseni dob témáját juttatta eszembe.
Vagy akár említhetném az egyik bónuszt az Aim Without An Aim-et is. Szóval nem kis pályás játékos a gyerek és mivel nem ma kezdte az ipart (91-ben váltotta Mick Harrist a doboknál) és láthattuk jó párszor koncerten, így elhihetjük, hogy nem számítógép dobolja fel helyette a témákat, hanem élőben is tudja hozni ezeket. Érdekes megjegyezni még, hogy az összes blastbeat ütemet egy pedállal csinálja, tehát nem duplázza meg őket, mint annyian mások.
Mit ismeretes, most már jóval több, mint tíz éve működnek együtt Russ Russel producerrel (Exploited, Wildhearts stb.), aki hál istennek nem egy egydimenziós szakember. Nagyon kopogós, száraz megszólalású lemezeket is gyártott már a csapatnak, de valószínűleg ő is felismerte, hogy váltani kell és már az előző Time Waits For No Slave lemezen sikerült egy jóval organikusabb vastagabb megszólalást biztosítania. Itt, ha lehet még egy szinttel sikerült tovább lépniük és a komplexebb nótákba finoman simulnak bele az itt- ott billentyűs aláfestést is tartalmazó részek. Nem mellesleg sikerült a lábdobokat kifejezetten hangsúlyosra, kellemesen „megtriggerelnie”, bár én még az ennél is jobban kattogó hangzást szeretem, de ez persze egyéni ízlés kérdése.
A lemez hossza alapjáraton háromnegyed óra, a két bónusszal kiegészülve már 51 perc fölötti a játék idő, ez összesen 18 tracket jelent. Az előző lemez 50 perc , a két bónuszos 16 számos verzió közel egy órás volt.
Ezt csupán azért említem meg, mert sokan nyavalyognak, hogy jaj, ebből a zenéből ez túl sok, meg hogy megfekszi az ember gyomrát, de nekem kifejezetten kedvemre való, ha a pénzemért egy valóban tartalmas és értékes lemezt kapok.
Néhány szerzeményt is ki kell, emeljek: az óriási Circumspect már az elején megadja az alaphangot a lemeznek, nem is tudom mikor hallottunk ilyesfélét utoljára tőlük. Ezt követik az Errors In The Signals zaklatott, de emlékezetes témái, az ezt követő Everyday Pox-ban (Mindennapos Himlő) meglepő módon még egy beteg szaxofon szóló is hallható, nem rossz!
A Protection Racket-ben, az az igazán Napalm-os középtempós dzsi-dzsi üti fel a fejét, a szinte végig középtempós Wolf I Feed-ben a Burtun C. Bell hallható, az Orders Of Magnitud-ben pedig Barney lendíti be a (crustcore)tempót egy laza” Hey”-jel. Az egyik legbrutkóbb Think Thank Trials-ban kőkemény blastbeat-ek rombolnak, a klipes Analysis Paralysis megmutatja hogyan lehet a dallamosabb témákat a gyorsakkal vegyíteni.
Egy szó, mint száz: egy igazán friss, kimunkált, kidolgozott, összetett anyagot tett le az asztalra a Szélsőséges Vezér. A pályatárs és szintén 81-ben alakult Slayer-t és a 6 évvel korábban startolt Mötörhead-et tudnám csak a Napalm Death-hez hasonlítani, mind keménységben, mind a kompromisszumokat nem tűrő hozzáállásban. Azzal a különbséggel , hogy az előbb nevezett képes a megújulásra. Maximális tisztelet! Ja és nem elfelejteni, hogy az együttes március 26-án a budapesti Club 202-ben lép fel.
