Bevallom, ha a hetvenes évek rock muzsikájára vágytam, idáig is sokkal inkább Uriah Heepet, „ozzys” Black Sabbathot, Rainbowt, Nazarethet és társait ástam elő, mintsem egy UFO lemezt. Tiszteltem, tisztelem most is őket, de ezzel ellentétes folyamatként kezdett számomra viccessé válni az Iron Maidenes Steve Harris áradozása róluk. Hiszen a bálványozott példaképet sokszorosan (ha már UFO) túlszárnyalták, talán már a kezdeti időszakban is. A Doctor Doctort fel is dolgozták Maidenék – nem igazán került be minden idők top 25 Iron-dala közé, talán még az 50-be sem.
Vágjunk bele a közepébe: ez a 2012-es, Seven Deadly című cd nem öregbíti tovább a nagy ideál hírnevét. Ez még Steve Harrisnek sem fog tetszeni. Általában az ötven feletti korosztálynak sem, akiket „alig” direkt módon megcéloztak UFOék ezzel a lövedékkel. Írhatnám: annak tetszhet, aki soha nem hallott még UFO-t, de ez sem igaz. Azok számára ez egy álmosító, öreges, öncélúságba hajló altatódal gyűjtemény. Le is lett ez az állítás sikeresen tesztelve, miután megfordult egy párszor a játszómban, mialatt jelen volt családi „rezidenciámban” néhány a fiatalabb nemzedékek képviselői közül. Az ő idejükben már nem alkotott maradandót az angol-német csészealj legénysége.
A legtöbbet a borító ér. Szalma-kalapos csontváz, „akit” valamiféle hippi-feeling leng körbe. Na jó, a gitár Vinnie Moore kezében, az is megszólal! 47 évével ő a „friss vér”, az UFO-motor. Szólóinak időtartama alatt még fel-fel emelkedik az egyébként tehetetlen objektum. Riffelései közepette még átélhetjük a Világok Harcát. Tessék mondani, nem lehet egy olyan változatot kapni, amelyről az ének le van keverve?
Ez a lemez pont addig jó, amíg a tizenötödik másodpercben bele nem mordul az éterbe Phil Mogg, hogy „now!”. Szegénykémnek (nem is) kissé megkopott a hangja a szakmában töltött - egyébként óriási tiszteletet parancsoló – négy évtized folyamán. Amikor nem hallatja azt, a dob (Andy Parker), meg a gitár-riff, plusz egy kis szóda, de még elmegy.
Ha aranytollú kollegám nem sütötte volna el tavaly a Red Hot Chili kapcsán az „év alibi-lemeze” címet, én most úgy elsütném, mint UFO a lézer-ágyút. A nyitó Fight Night tipikus alibi rock and roll, a Mojo Town alibi blues, az Angel Station alibi ballada. És hozzá csupa olyan refrén, melyet bárki kitalál a zuhany alatt.
Lehet, hogy a Seven Deadly hasonló hangulatot akar(na) elővarázsolni, mint a „testvér-zenekar” Nazareth tavalyi munkája, a Big Dogz. De még utóbbi egy jó értelemben vett merengős, őszinte és meghitt dalcsokorrá avanzsált, addig ez a vérszegény UFO-támadás nagyon átlátható hadicselek kiséretében zajlik. Legjobb példa erre a – nyugodtan lehagyhatták volna – lemezt záró Bag o Blues, melyet a nem létező bakelit lemez recsegése kísér. Azért ennyire mesterkélten keresni az ötvenen túliak kegyeit…Elképesztő!
UFO - Fight Night
Mivel az életben semmi sem csak fekete, és fehér kizárólag, na meg minden rosszban van valami jó, azért e korongon is található pörgős r’n’r Wonderland, és helyre kis blues ballada Burn Your House Dawn címmel. Őnekik talán még van valami minimálisan pici esélyük az Örökkévalóságra. A The Last Stone Rider, és Steal Yourself, gyanítom, a sokszori hallgatás miatt vágott utat agyam képlékeny anyagába. A Year of the Gun, a The Fear (of the Dark nélkül sajnos) pedig egyenesen Roswell. Ez a cd pedig azonosíthatatlan repülő tárgy. Vagy az lesz.
Alapjában véve, úgy érzem, kettest ér ez a munka. A tisztelet kerekíthetné egy kicsit felfelé a jegyet, de a hármas az már közepest jelentene, de szerény véleményem szerint ahhoz már ennél több kell.
