25 éve jelent meg az egyetemlegesen elfogadottak szerinti egyik leglegendásabb Megadeth thrash metál lemez a Peace Sells.
Ennek alkalmából jelentek meg még múlt évben spéci verziói a lemeznek. Jelen recenzió tárgya is, mely az eredeti lemez 2011-es remasterelt verzióját és egy 1987-es Cleveland-i koncertet tartalmaz 2 CD-n.
Hála isten elmondható,hogy itt valóban az eredeti lemez van feljavítva, és nem egy hasonló merényletről van szó , amit Dave Mustaine hajtott végre 2004-ben.
Pontosabban 2004-ben inkább átalakítva lettek a felvételek. Aki egy kicsit is tájékozott az tudja, hogy a mi öntörvényű Mustaine mesterünk belevariálgatott a nótákba, átalakított dob és ének részeket, gitár témákat, de ebben az esetben erről szó nincs.
Bár én már korábban sem értettem mi értelme megint átkeverni és úgy újra kiadni a Peace Sells-t, amikor az eredetit már sehol sem kapni és inkább az illene egy ilyen jubileumi pakkba. Ámde egy bizonyos Evren Göknar,- ő volt ennek a kiadásnak a hangmérnöke -békén hagyta az anyagot és ténylegesen csak feljavította a hangzását.
Ezzel együtt, már 4 féle verziója létezik a lemeznek! (Randy Burns, Dave Mustaine, Evren Göknar féle remix+1 az eredeti kiadás.) Így kell minél több bőrt lehúzni egy bizonyos dologról... Ezen felül kapunk a standard 2 lemezes verzióhoz egy 1987-s club koncertet, de erről kicsit később.
Köztudomású, hogy miután elbocsátották a Metallica-ból Mustaine-t szinte azonnal létrehozta 1983-ban saját csapatát a Megadeth-et. 1985-ben jelent meg első lemezük Killing Is My Business…And My Business Is Good, és rá alig több, mint egy évvel az ugyanolyan grammatikai megoldású címmel bíró Peace Sells…But Who’s Buying? A hasonlóság nem merül ki ebben, hisz mind kettőn 7 saját szám plusz egy-egy 60-s évekbeli feldolgozás hallható.
Azt le kell szögezni, hogy bizony a Peace Sells nem egy sláger gyűjtemény. Aki esetleg nem ismerné még, ne egy Countdown-t várjon vagy a Sympony Of Destruction-hoz hasonló azonnal emészthető diszkó szerzeményeket.
Ezeket a dalokat emészteni kell! Egyetlen szám van, ami esetleg előre vetíti a későbbi lightosabb Megadeth-et és viszonylag gyorsan hat, az a címadó tétel. De az összes többivel bizony meg kell küzdeni. Nehezen adja magát, de aztán szép lassan átjön a lemezen az a fajta komplexitás és nyakatekert gitárokat tartalmazó játék, ami aztán a Rust In Peace-en tetőzött.
Az emésztési folyamatot nem segíti elő sem a disszonáns gitárjáték, sem a hangzás, de még az ének sem. De ezen hallatszik igazából, hogy itt még nem a kereskedelmi sikerek vezérelték a mestert. Ebben a kontextusban megfelelő társakra talált Chris Poland gitáros, Gar Samuelson dobos személyében, aki veszettül nyomja a kétlábgépet, szinte végig a lemezen.
Nem úgy kell elképzelni ezt a fajta thrash metált, mint ahogy mondjuk a Slayer űzi, tehát nagyon gyors tuka - tukák, inkább Iron Maiden szerű galopp témák váltják egymást begyorsítva ezerrel. És persze itt van a régi harcos társ Dave Ellefson, aki szintén brillírozik. Egyszóval minden adott, hogy egy friss, sikerekre kiéhezett New Wave Of British Heavy Metal diétán felnőtt, fiatal társaság a saját értelmezésében játszva a thrasht elinduljon a siker felé.
Ezen a képzeletbeli úton az első állomás a Wake Up Dead, -már itt kibontakozik az alapkoncepció, miszerint szükséges sok gitárszóló, témavariálás és tördelt tempók.
Itt szinte instrumentálisba hajlik a nóta, ahol rengeteg téma bukkan fel és nagyon kellemetlen a refrén. Nem simogatja a hallójáratokat, egyáltalán nem. Mustaine soha nem volt egy kifejezett dalos pacsirta, de amit ezen a lemezen produkál az tényleg rettenetes. Egyáltalán nem segíti a befogadást. Az ének stílusán kénytelen volt módosítani később, hogy több lemezt adhassanak el, de itt még szó sem volt erről. Kérem, ez a „pure” Mustaine rikácsolás, olyan akár egy gégemetszett, fals Donald kacsa. Természetesen ezzel együtt szervesen hozzá tartozik a lemezhez.
A vészjósló indítású The Conjuring-al folytatódik a vágtázás, na persze itt is lefut menetközben több körszóló a gitár nyakán. Eztán következik az igazi „commercial” szám a címadó, tényleg igazi klasszikus, nem egy hagyományos felépítésű dalocska az biztos.
Devils Island-el bevágtázunk az ördög birtokára,alig találjuk a kijáratot még nem a végén kétlábgépes tekeréssel kijutunk a kelepcéből. Egészen a gyászos fekete péntekig jutunk a rohanásban, itt a – Good Mourning/Black Friday képében - megkapjuk a legkomplexebb számot majdnem 7 percben. Itt aztán jönnek az arcunkba rendesen az agyahagyott, megtekert thrash riffek tömkelege kellően agresszív tempóba bugyolálva, szinte hardcore-os üvöltözéssel a vége felé és Mustaine artikulátlan kiabálásával. Aki szereti az ilyen típusú riffeléseket az tobzódhat rendesen. Felkerült még a lemezre a fent említett réges-régi sláger átdolgozás az I Ain’t Superstitious, egy ilyen kis laza rockos téma, de itt inkább anti-slágerként funkcionál.
A Bad Omen,- mint címe is mutatja, nyomasztóan indul, közepén egy középtempós technikázást rejtettek el majd a Good Mourning /Black Friday-hez hasonlóan szélvész tempóban zárul.
Érdemes megfigyelni, hogy a 8-ból négy dal is gitár introval indul. Ezek közül is a legemlékezetesebb számomra a záró My Last Words nyitánya, mely annyira keserű és szép is egyben, hogy az ember egészen meghatódik, de csak addig amíg be nem lépnek a többiek. Minimum három részből épül fel, igazi gitár csatákat tartalmaz, a végén pedig Mustaine „bársonyos” ordításával zárul és egyben búcsúzik a lemez is.
Dave Ellefson csodákat művel a basszusgitárján, nem is dugják el nagyon a többi hangszer alá. Bár érdekes észrevétel, hogy mennyire „elfogy” a lábdob a lemez második felére, de ez legyen a legnagyobb baj!
Mindenképp meg kell emlékezni még a bonuszba kapott 55 perces '87-ben rögzített koncertről. Megmondom őszintén, hogy meglepett a felvétel, én egy szépen kipucolt hangzású CD-t vártam, de ez minden csak nem az. Egy igazi bootleg koncertet kapunk jó koszos hangzással, jegyzem igazán kiválót! Hallatszik, hogy cefetül ki akarták hozni a poros több, mint 24 éves szalagokból a maximumot és azt kell mondjam jó munkát végeztek. Sokkal jobban örülök egy ilyen cuccnak, ami jóvalta valóságosabb és hitelesebb képet nyújt az akkori tüzes Megadeth teljesítményéről, mint egy stúdió mélyén kipofozott kamu koncert. Átsüt a fiatalos lendület a beleszarós hozzáállás (persze ez nem megy a játék rovására) és technikás megoldások ereje.
Az ekkor 26 éves Mustaine már ekkor sem pofázta szét a koncerteket hallatszik, hogy próbálja formálni a szavakat, de isten igazából totál készen van.
Olyan kis csemegéket tartalmaz a hallgatni való, mint az egyesről Killing Is My Business...And My Business Is God, Looking Down The Cross, a Last Rites/Loved To Death-egy igazi mániákus középtempós téma, csak úgy szaggatnak benne. Vagy a Pece Sells-ről a kétszeres tempóban eljátszott címadó, a Devils Island, a Bad Omen de még a These Boots Were Made For Walkin’ is elhangzik, persze itt nincs kisípolva a szöveg. Ennek eredetijét még Lee Hazelwood szerezte 61-ben, csak mikor a Megadeth feldolgozta az első lemezére '85-ben kicsit átalakította a szöveget és ezért letiltotta Hazelwood. Hát valahogy így kell orvosolni a hasonló hibákat! Egyébként mindegyikre vonatkozik a vad előadás mód, a hangzásba belekötni egyedül a ritmus gitároknál lehet, ott valóban hallatszik a kor, de egyébként rendben van az anyag. Öröm hallani, ahogy itt-ott természetesen csúszkálnak a gitár szólamok, ahogy eljátsszák a szólókat, és ahogy egészségesen megszólalnak a kalapáló dobok, na meg amikor rálépnek a gázra. Az élő zene varázsa, ahogy mondani szokták…
Ja, majd elfelejtettem a Mechanix is elhangzik a ráadásban. Erről szintén tudni való, hogy eredetileg Mustaine a Metallica-nak írta Four Horsemen címmel, de Megadeth-be is magával hozta, miután kirúgták.
Összességében egy igazi szeletke metál történelmet kapunk a 80-as évek hőskorából, mely megmutatja a korai Megadeth élő erejét és a kettes lemezüket tisztességes hangzással, mely elindította őket az igazán nagy bandák sok buktatóval teli útján.
