Ha Würzburg közelében kellene fellelnünk egy igazi badass rock bandát, kb. a The New Black-nél tovább nem is kéne keresgélni. Az ilyen - kinézetre - sokat megélt bajor rockerekre tekintve egyrészt riszpekt a megátalkodott non-komfortizmusukért, meg azért, mert valamelyest még sejtik, hogy merre csörög a dió. Legalább is elég sokféle műfajt sikerült beletuszkolni a III: Cut Loose-ba. A stílusok halmazának közös metszetében viszont a szőrös tökű attitűd, mint közös tulajdonság rendre visszaköszön, de egy műfajba nehéz lenne őket beletuszkolni és ez nem igazán attól van, mert olyan egyedül álló lenne a The New Black munkássága.
Maga a zenekar viszont jól megaszongya’ hogy merre van az arra: „Ilyen a mi bulink: A Black Label Society hozza a piát, a Pantera fűszerezi fel, a Thin Lizzy ad neki egy kis ízt, az Alter Bridge lágyítja meg, és a Metallica sötétíti meg”. Igaz ez a leírás a második lemezük promóciójaként szolgált, de radikális váltás nem történt a zenei megközelítésük terén. Izgalmasnak hangzik ugye? Ha tudunk a sorok közt olvasni, már akkor kicsit lefelé biggyed a szánk sarka, mert ez így egybegyúrva kicsit zagyvának tűnk. A végtermék meg elég kiszámíthatatlan lett.
Elsődlegesen azért, mert a The New Black stílus egymásra pakolászásában természetszerűleg vannak kiemelkedő, átlagos, és jelentéktelen momentumok. Ez elmondható a lemez egészére, de gyakran egy számon belül képesek lerombolni az addig rizikómentesen, de magabiztosan felépített respektjüket valami váratlannal. A legjobb példa erre a One Thing I Know, ami amellett, hogy hoz egy nagyon elkapott laza hangulatot, és már-már egy deftones-i riff minőséget - plusz még a Chris Cornell/Chad Kroeger tónus kópia is itt sikerül a legjobban -, de az egész komolyan vehetetlenné válik, amikor bejön a trombita szólam, meg a „most majd jól megmutatom milyen faszán tudok szólózni” rész, és oda a varázs.
A badass alaphangulat folytonosan visszaköszön a maga formájában, de leginkább a southern rockos/rock n’ rollos stoner dolgok keverednek néha glam rockosabb dolgokkal, néha a Pantera vonalas thrash súlyozós-duplázós utóízével. Minderre profi ének témák, amelyek mind egytől egyig a helyükön vannak, a Fludid művésznevet viselő frontember gyakorlatilag élethűen le tudja utánozni a fent említett dalnokok hangját, meg néha ezeket rekedtesebben, ízesebben is tudja interpretálni, ami végeredményben Phil Anselmo dallamosabb, de mégis köpködős megoldásaira emlékeztet. De Phil Anselmo megteheti, hogy előadja nekünk a déli bunkót, legalább is hitelesebben, mint Fludid.
És talán ez a legnagyobb baja a III:Cut Loose-nak. Nem sikerült túl hitelesre, és nem is igazán látom, hogy mi lenne az egyénisége a zenekarnak, azonfelül, hogy a szövegek néhol infantilisek, és szinte minden számba beleerőszakoltak egy szólót, mintha az kötelező lenne. Talán az olyan számok, mint a Superhuman Mission, a Burning D, vagy a The Unexpected Truth azok, amelyek jobban sikerült tételek, irányukat tekintve a Spiritual Beggars, Clutch, Black Label Society vonalasak. Ezek a dalok ha nem is mentesek attól, hogy önkényesen belegyömöszöljenek annyi pluszt, amivel már kevésbé tűnnek kiforrott zenekarnak, de sokkal élvezhetőbbek, mint az album többi része, ami belefullad abba, hogy egyszerre tűnjön lazának, de megpróbáljon minél több extrát, és váratlan(nak szánt) dolgot összesűríteni 3-4 percben.
Az a lelombozó a III:Cut Loose-ban, hogy hiába kapnak el faszán egy-egy számot, ami mondjuk a BLS/Down vonalas zúzdás dolgokat juttatja eszünkbe, ha még ugyanabban a számban jönnek utána az "Alter Bridge lágyításai", meg a "Thin Lizzy ízek". És teljesen megértem, ha egy párhuzamos univerzumban valaki pont fordítva gondolkozik. Aki mondjuk a Nickelback, vagy a lírai Audioslave vonalra gerjed, nem biztos, hogy könnycsepp szökik a szemébe egy gonoszabban lefektetett thrashbe hajló reszelésnél; legalább is nem az örömtől. Szóval félig jó, de többnyire kiábrándító a III: Cut Loose.
