Az SPV kiadó jó arc. Mindig több hónapos előnnyel szerzünk tudomást az újdonságokról. Már akkor unalmasra hallgathatunk egy lemez, mikor még meg sem jelent. Persze a kiadó sokféle stílussal foglalkozik, és nagyjából mindenki tud belőle magának valót válogatni, de nem mindig ez dönt. Így keveredett hozzám a nagy múltú thrash-trió, a Teutonic egyik meghatározó bandája a Sodom új albuma, ami majd április 29-én jelenik meg Epitome of Torture címmel.
Nem igazán vagyok nagy szerelmese, ismerője magának az egész thrash vonulatnak, valamiért nem ragadt meg rajtam. Persze a nagy négyes megvan, hiszen az az általános műveltség része, de a részletekbe menően és cizelláltan nyilatkozni a stílus egy szűkebb rétegéről, mint például a német thrash metálról, ez nekem is újdonság lesz.
Az általában a stílust jellemző nyers hangzás a Sodomnál valahogy még agresszívabban támadja meg az embert, ez az első benyomásom az lemezzel kapcsolatban. Valószínűleg ez abból is fakadhat, hogy a Sodom esetében klasszikusnak számító hármas felállás miatt azt az egy-két hiányzó hangszert erővel és gyorsasággal pótolják. És a témák. Gyakorlatilag harminc éve nyomják, de a szövegek mit sem finomodtak: még mindig a háborúról, pusztításról, kannibalizmusról és még sok „földi jóságokról” szólnak. A dalok címei között megakadt a szemem a Katjuschka-n. Ugye ez a kedves név a hírhedt orosz gyilkológép, a Sztálin-orgona lánykori neve és ezrek halálát okozta. Hát így futunk neki a Sodom tizennegyedik albumának, gondoltam nem lesz piskóta.
És ebben a részében nem is kellett csalatkoznom. Szélvész gyorsasággal szaladnak át a nóták az emberen, mint egy jóképű hasmenés. Hülye hasonlat én tudom, de azért van benne némi igazság. Negyven perc és teljesen készen vagyok utána, órákra kiüt. Meglepően laza kis bevezetővel indít, aztán még mielőtt meglepődni volna kedvünk, szépen odacsapnak és irgalmatlan tekeréssel futunk neki az albumnak. Az előző lemezhez képest a felállásban annyi változott, hogy a dobok mögé új srác került Markus "Makka" Freiwald személyében. Nem tudom, hogy anno hogyan szólt Bobby Schottkowski-val a szerelék, de Makka ütlegelése egészen parádés szintet üt meg néhol. A következő ön-himnusz jellegű S.O.D.O.M nem valami nagy eresztés, de tuti nagy csordaüvöltéssel fog majd koncerten szólni. A következő néhány dal úgy telik el, hogy az az érzésem, hogy már mindent hallottam az albumról. A címadó Epitome és a Stigmatized meglepetés nélkül hozza a kötelezőt. Zúzda a dobokon, atomgyors gitárszólók és persze Angelripper gyomorhangja.
A CANNIBAL egy kicsit visszavesz a tempóból, dallamosabb heavy metalosabb betétekkel dolgozik. Nem tart sokáig ez a középtempózás, a Shoot Today Kill Tomorrow újra ötödikbe kapcsol a banda és a málházósabb refréneket kivéve kőkeményen darálja végig a kötelező négy percét. Az Accept legutóbbi Stalingrad lemezének címadó dalában volt egy gitárszólós részlet az orosz himnuszból, már az se tetszett, és most sem jött be, de legalább vicces a Katjuschka elején, ahogy az „Ellopták az oroszok a tankot” dal gitárszólójával indít, de viccnek ezzel a 15 másodperccel vége is van, őrült reszelés jön. De ennek a kis különlegességnek az ellenére sem tudott a középszerből kijönni a dal. Tényleg ugyanolyan, mint a többi. Igazán sokat, a lemez végéig kell várni, mire az ember azt mondja, hogy ’na végre’! Az Into The Skies Of War hozza el a lemez legjobb pillanatait. Kemény, lendületes ám mégis dallamos metált kapunk. Egyetlen dolog nem hagy nyugodni: a refrén dallama eszméletlenül hasonlít (tudom, hogy már hallottam valahol) vagy csak emlékeztet valamire, de nem tudom megfejteni. De talán majd Ti segítséget adtok. A Tracing the Victim közepes nyomulásával lassítunk vissza így album végére, mégiscsak öregesen csapkodják már a hangszereket, hát van az úgy, hogy megfáradnak.
Sallang és megalkuvás nélküli kőkemény darálás ez az elejétől a végéig. Ezt hozza az Epitome Of Torture. Régóta ezt csinálják, de eszük ágában nincs mást csinálni, mint ami már annyiszor bevált. Ezt mindenképpen dicsérni kell a munkájukban, még akkor is, ha az album egyes pontjai közhelyesek, laposak vagy unalmasak.
A Sodom-mal is, mint általában a thrash zenével egyetlen bajom van. Az hogy úgy érzem, hogy tönkretesz. Rosszul érzem magamat tőle, végig szorongok. Pontosan ugyanezért nem nézek horror filmet sem: nem ülök le másfél órát a TV elé azért, hogy szarul érezzem magam. Érdekes párhuzam, de nagyjából azért a Sodom kínzós lemeze elérte a célját.
