Weinheim, zápor, enyhe szél, 8 fok, a hajam nem érdekel. Úgyis rövid, meg sapkát is hordok. De hol a klub? Nem klub az, kávézó a helyi Művház első emeletén. Central, de nem igazán a központban. Illetve mihez képest? A lényeg, hogy megvan. Izgatott tömegnek nyoma sincs. Én azért izgulok, a többiek meg egykedvűek. Az idő teszi? Zenekar sehol, hotelban pihennek, biztos mert esik, meg kedd van, meg egy faluban vannak. Azért ha már elmásztunk idáig check-check a zegzugokat. Semmi. Otthon a ruhásszekrényemben nagyobb élet van. Mire a svéd előzenekar belecsap a mindenhonnan összelopkodott, de az egyéniséget gondosan nélkülöző műsorába, ami egyöntetű közönyt idézett elő nálunk, addigra a hely szépen megtelt. Voltunk vagy 37-en. De lehet 51-en, nem számoltam meg. 

A hely amúgy rendben, az előzenekar is remekül szól, a sör nem olyan drága, mint máshol, nagylemez hónapok óta sold out, marad a Depeche Mode (!!!juhhuuu!!!!) feldolgozást tartalmazó 7", ami biza nagy kincs! Hamar elröppent az este, már fent is a cumó a tenyérnyi színpadon, mi pedig a szokásos pozíciónkban, bal elől. Nicke 1 méterre tőlem, már ezért az élményért megérte elszökni pár napra az életemből! A Ready című dallal kezdődik a koncert. A tagok még kicsit rozsdásak, szemmel látható enerváltságuk, amit valami kemény éjszakázás és kialvatlanság elegye idézhetett elő, akárcsak nálunk. Egy a hullámhossz kérem. A Deja Vu már kettesben halad, az Uh Huh pedig már hármasban és fokozatosan gyorsul!

Lassan az előttünk ténykedő basszer, Dolf de Borst is kinyitja a szemeit. A kommunikáció állandó kifelé-befelé. Vicces megjegyzések, az egész annyira bensőséges, hogy sírni támad kedvem. De inkább csak mosolygok. A vigyor a pofámon levakarhatatlan, örömzenélés a köbön. A Lord Knows után egy feldolgozás nóta. Kitől is? Ááá lövésem sincs, de nem is érdekel. Majd egy új szám a már elkészült új lemezről. Hiába, Nicke Andersson lelőhetetlen. Munkatempója és kreativitása párját ritkítja, főleg a kezei közül kikerülő zenei anyagok minőségének ismeretében. A Monarchy Madness is üt, az egész él, lüktet, táncolunk, énekelünk, szarunk mindenre, ez itt rock&roll!!!

Resign, Redemption's Gone, a nagy kedvenc Deride and Conquer, és még mindig megy. A vége: 14 saját szám, 4 feldolgozás, 1 óra 40 perc játékidő! Az I'll Let You Down-t el sem nyomják, én mégis emlékszem, hogy énekeltem a refrént, szóval azt hiszem teljesen hiánytalan bulit nyomtak. A fénypont az volt, amikor Tobias Egge átvette Dolftól a négyhúrost, Nicke hátralépett, és Dolf énekelte a Reptile Brain című nótát, amitől az egész buli annyira punk lett, hogy csak pislogtunk. Nem tudom, hogy ez egy feldolgozás nóta volt e, vagy újlemezes, bízom benne, hogy az utóbbi, de az est legnagyobb dobása volt, holtversenyben a színpadról eltűnő, majd a merch pultnál felbukkanó, és onnan, a közönség soraiból gitározó Nick Royal-lal.

Többször is mondták, hogy minden viccet félre téve, remekül érzik magukat, és nagyon élvezik az egész estét, de ez cseppet sem hatott udvarias kiszólásnak, mert pontosan ezt éreztük mi is! Tobias Egge-hez fogható aranypofa embert ritkán látni színpadon, és a fiatal Tomas Eriksson dobos is igazán kitett magáért. Nem tudom a turné többi állomásán hogyan és mennyit játszottak, de mi joggal érezhettük, hogy megint egy baromi tuti bulit sikerült megint kiszúrnunk! Csodás koncert volt, örök emlék! Az Imperial munkássága még ugyan nem mérhető egy mércével Nicke korábbi zenekarával, de ettől a koncerttől többet kaptam, mint az utolsó 3 Hella koncerttől összesen. Nagyon tudnék örülni, ha Ti is megtapasztalhatnátok ezt a csodát mihamarabb. Talán ősszel....

A képek nem a helyszínen készültek és innen vannak.