Egy egész karriert fel lehet fűzni a címben is említett és már a '96-os debütáló lemez Family Tree című dalában is citált Don't Forget Your Roots jelmondatra. Persze ez cseppet sem reklámfogás Toby Morse és csapata, az H2O részéről, hiszen a hitelességük megkérdőjelezhetetlen, és a NYHC szubkultúra iránti feltétlen elkötelezettségük úgyszintén. A fegyverhordozóból (ex-SOIA road) frontemberré avanzsált Tobyból csak úgy árad a pozitív energia, igazán üde színfoltja a színtérnek. Nagy várakozással tekintettem a buli elé, mivel szeretem az H2O munkásságát, és a hosszú szünet után kiadott 2008-as Nothing To Prove lemez igazán nagyot szólt. Sajnos előző hazai bulijukról lecsúsztam, itt volt az ideje az első találkozásnak.
Mielőtt erre sor kerülhetett volna, volt itt pár előzmény. A Hanoi csapatáról sajnos egy az egybe lecsúsztam, de az Idoruból sem sikerült sokat látnom, és amit láttam...az alapján nem lenne fair bármit is írnom.
A Nations Afire-ről előzetesen csak annyit tudtam, hogy Ignite, Rise Against tagok is megtalálhatók, ami bizakodásra adott okot, de élőben engem nem villanyoztak fel. Egy nótára jól emlékszem, a Social Distortion- Don't Drag Me Down-jára, azt jól esett hallani. Értem az okait annak, hogy egy bulira ennyi töltelék zenekar kerül, de a legritkább esetben van ennek bármiféle pozitív eredménye a fellépőkre és a közönségre nézve. Itt mindenki az H2O-t akarta látni, és vasárnap lévén minden egyéb próbálkozás látványosan hiábavaló volt.
Azért nagy nehezen csak elütötte a mutató a 22:45-öt és elindult a HC Jukebox. Ha jól emlékszem a Still Here-rel indult, majd egyből a Nothing To Prove-val folytatódott a buli, ami igen erős kezdés volt. A cucc pocsékul szólt, sok volt a magas, és Todd Friend dobos is erősen elveszett a gyors témákban. Az ő egész estés teljesítménye hagyott maga után kívánni valót. Egy ilyen erőtől, energiától duzzadó produkció egy sokkal intenzívebb és látványosabban ténykedő dobost kívánna szvsz. A többiek viszont maximálisan odatették magukat, bár volt a bulinak pár momentuma, amivel nem tudtam mit kezdeni, de ez legyen az én bajom. Ami a setlistet illeti, megidézték a munkásságuk főbb slágereit becsülettel, és arra is maradt idő és energia, hogy a hősök előtt tisztelegve egy az egyben nyomjanak el olyan klasszikusokat, mint a SOIA Friend Like You-ja vagy a Madball Pride-ja.
Érdekes volt megtapasztalnom magamon, hogy ezek a számok bennem a mai napig ugyanazt idézik elő, mint amikor legelőször hallottam őket. Az H2O soft jellege, a HC/Punk tinglitangli, az erős, tiszta kórusok ugyan remek hangulatot kölcsönöznek, de a SOIA/Madball nóták nekem mindent vittek. A cucc is máshogy szólt, a zenészek is új erőre kaptak. Az igazi hab a tortán az lett volna, ha a végén nem csak a kezdő taktusokat játszották volna a We Gotta Know-ból (Cro-Mags), hanem a teljes nótát, ehelyett a What Happened lett a dologból. Hamar elröppent ez a szigorúan betartott 1 órás műsoridő, én még el tudtam volna viselni pár nótát, de az órára pillantva alább hagyott a lelkesedésem. Nagy élmény volt ilyen legendákat élőben látni, külön öröm volt, hogy a legendák legendái is megidézésre kerültek, azt hiszem amiért jöttem, azt maradéktalanul megkaptam. Nem számítottam többre, és nem is kaptam többet, de jó volt ez így is. Az üzenet átjött: nem feledjük a gyökereinket.
FOTÓK HAMAROSAN.
