Tavaszi nagytakarítás - elmaradt kritikák az előző negyedévből

2013. június 26. - sebiszabi

tavaszi_kritikak.png

Az év első negyedében voltak olyan megjelenések, melyekről illet volna vagy érdekes lett volna egy-egy cikkben megemlékezni, de sajnos nem készültek el ezek az írások. Így most egy rövidített verzióban, zanzásítva teszünk – ha nem is mélyre ható – kritikai elemzést, mert ezek az év végi bestof válogatásnál is előkerülhetnek, vagy egyszerűen az adott színtér egy jelentős alkotásáról van szó, vagy csak azért, hogy tudjatok róla. Hajtás után nyolc lemezről teszünk említést.

Northlane – Singularity (2013)

northlane-singularity.jpg

A Northlane nem egy öreg zenakar, 2009-ben alakultak, és írásunk témája a Singularity a második nagylemezük. Az ausztrál metalcore színtér igazi élmenője a Parkway Drive mellett világhírre azért még nem tettek szert, de azért azon a kontinensen már nagy sikerük van. A Singurity nagyjából szokásos metalcore lemez lenne, ha a srácoknak nem sikerült volna apró finomságokkal olyanná változtatni, hogy mégiscsak élvezetes hallgatni valóvá válik ez a harmincegynéhány perc. Nem sok, de ebből az örjöngésből talán pont elég is ennyi. Könnyen végigér rajta az ember, nem válik unalmassá. Talán a djentes elemek belecsempészése az zenébe itt-ott, ami tényleg jót tesz az nagy egésznek. Jók a kiállások, a kőkemény riffek mögött hallható gitárszólók nagyon jól kibillentik a szürkeségből a nótákat. 

Végig bólogatós és kemény dalok jönnek, mégis a lemez abszolút csúcsa a Worldeater és a Quantum Flux környékén van. Hatalmas jó zenék, igazi energia- és méregbomba mindegyik. A lemez címadó dala az lemez végéről egy kis lamentálásba hajlik, igazi padlófék a lemezen, így az amúgy lazácska utolsó nóta, az Aspire mégis keménynek tűnik, de inkább csak sodrósnak mondanám. Így is összességében egy elég jó album lett a Singularity, a műfaj kedvelőnek nagyon is ajánlom.

[+]: metalcore + csipetnyi djentes elemek szimbiózisa

[-]: talán egy kicsit rövid

4.5/5


Crown – Psychurgy (2013)

V3-view.jpg

Két ember, két gitár, egy hang és egy gép. Ez a mottója a francia Crown-nak, amivel életre keltik az „olvadó univerzium összeomlásának hangját”. Előbbi meghatározást ellenőrizni nem tudtam, ez az én hibám, de annyi szent, hogy amilyen atmoszférát varázsol ez a két ember az egy órányi játékidőbe, az valami földöntúli. Letaglózó, monumentális tételek egymás után. Igazán nehéz hallgatni, mert agyonnyomja az embert a zene. Igazán hangulatfüggő a zene, de az kétségtelen, hogy ez a két pali nagyon érzi ezt a közeget. A stílust is nehéz megfogni, mert néhol doom/sludge, néhol progresszív metál, az egészet pedig áthatja valamiféle space-rock. Az a kevés vokál, ami van, az pedig inkább hörgés és kiabálás a háttérből, hogy még jobban aláhúzza a fent leírtakat. Egy-egy dalt kiemelni semmi értelme, mutatóba ide teszek egyet.

[+]: ha szereted az ilyesmit, akkor ez igazán be fog jönni

[-]: nyomasztó

4/5


No Consequence - IO (2013)

No Consequence.jpg

Ha valaki ismeri az angol Basick Records-ot, vagy átnézi, hogy milyen bandákat foglalkoztat (Uneven Structure, Skyharbor, Chimp Spanner …), az nagyjából tudja, hogy mire kell számítani, amikor egy olyan zenekarral jön szembe, aki abból az istállóból indul. Kőkemény progresszív metál tökéletes zenei tudással és rendszerint végtelen bonyolult és/vagy disszonáns képletekkel. Ezzel nagyjából le is írtam a No Consequence zenéjét, viszont amennyire lehet szeretni az ilyen zenét a fenti definíciók miatt, annyira el is tudja riasztani a tanulatlan füleket, mert a rengeteg téma, amit kevernek egyetlen dalon belül, az több, mint követhetetlen. De ne ijedjünk meg az első ilyen akciónál, legyünk türelmesek arra a háromnegyed órára, amit a zenekar igényel tőlünk. Ha végigküzdi magát az ember első alkalommal, tutira fut még egy kört a lemezzel, muszáj még egyszer hallani (aztán még párszor, de csak szépen sorjában). A komplex rengetegből nehéz egy-egy dalt kiragadni, nem is teszem, ajánlom az egész albumot.

[+]: bonyultság

[-]: bonyultság

4.5/5


Omnium Gatherum – Beyond (2013)

Omnium_Gatherum_-_Beyond_1000x1000.jpg

A finn melodeath banda idei lemeze már a hatodik a sorban, és azért szomorú, hogy kimaradt a recenziók sorából, mert egy igazi gyöngyszem. Ahogyan tavaly az In Mourning tett le egy hatalmas lemezt (nagyjából ebbe a kategóriába sorolható az a lemez is) és lett az év egyik legjobb lemeze, most az OG esetében érzek hasonlót. Nagyon a banda nem változtatott a stílusán a két év ezelőtti New World Shadows lemez óta, sőt a nemzetközi keményzenei sajtó is leginkább ezt vetette a szemükre, hogy nem túlságosan nagy az előrelépés. Viszont az korábban említett lemezhez képest a változás inkább az, hogy itt sokkal inkább egyben vannak a dalok, a kohézió sokkal jobban tetten érhető. Ezért van az, hogy a közel egy órányi játékidő szépen folyik végig az emberen, de a súlyos és nyomasztó zene mindenképpen nyomot hagy. Néhány hete egy videó formájában megmutattuk az új lemezt, ami a Formidable című dalhoz készült, ami ugyan nem túl acélos videó, sőt inkább hibákat könnyebb benne találni, de a zene a lényeg: sallang nélküli dallamos death metál. Néhol elszállós témákkal, máshol pedig ólomnehéz riffekkel tartják fenn a figyelmet. A videós dalon kívül még különösen jóra sikerült a Who Could Say a málházósabb témáival, New Dynamic a sodrósabb verzéivel, valamint a Nightwalkers egészen komor zakatolása. De szenzációs az egész lemez úgy, ahogy van

[+] :  mindegyik dal

[-]: az előző album érzése

5/5


The Color Morale – Know Hope (2013)

KnowHope.jpg

Az amerikai metalcore banda idén a harmadik nagylemezével támadt, amit ahogyan az előzőeket is a RiseRecords adott ki. Az egész lemezen érződik némi sablonosság, ezért néhány dal kivételével nem is igazán marad emlékezetes momentum. Pedig valóban nagyszerűen indul a lemez. A Burn Victims kezdő tatkusai egységsugarú metalcore dalként kezdődik durva screammel és velőtrázó riffekkel, de énekrész nagyon meggyőző. Igazából ez a képlet a többi dalnál is, mint az elsőnél, de többségében ennek eredménye az, hogy a dal unalmas lesz. Néhány kivételt azért találni, amik tényleg jól szólnak. Ilyen még a lemez elejéről  a hármas Learned Behavior légies kiállásaival és az ütős éneklős részeivel. Az album közepe bántóan sablonos és középszerű lett. Szerencsére a végére sikerült még két olyan dal felpakolni a kiadványra, ami miatt az ember szájíze jobb lesz az egésszel kapcsolatban. A Have.Will és a Never Enders igazából felfelé húzzák az lemezt, mégsem tud közepesnél feljebb mászni az összkép. Pedig annyira jól indult, kár érte.

[+]: pár jó dal

[-]: középszerű sablonosság

3/5


Within The Ruins – Elite (2013)

cover_1.jpg
Jelen listánk legérdekesebb darabja a massachusetts-i technikás deathcore banda új, harmadik nagylemeze az Elite. Nagyjából a Veil Of Maya vagy a Born Of Osiris világa jut az eszembe, amikor a Within The Ruins-t hallgatom. Első pár hallgatásra nagyon nem jött be, de hagytam a listában. Aztán időről-időre nekifutottam és kezdtem megszeretni. Meglepően bonyolult ritmusképletek (ezért nem egy Between The Buried And Me), kiállások és zakatolások jellemzik az albumot. Ehhez jön a durva hörgés-szerű ének, ami egy percig sem hagyja megnyugodni az embert. Az átlagosnál bonyolultabb zene jót tesz, mert folyamatosan fenntartja a figyelmet, de némi sablonosság azért megfigyelhető és a negyven perces album végére azért már komolyan bántja az ember fejét. 

Ezektől függetlenül azért ez egy jó lemez, erős és brutális, azért és a "másféle" hangzás miatt érdemes egy próbát tenni vele.

[+]: nem átlagos "core" lemez

[-]: némi unalom a végére

4/5


Road – Tegyük fel... (2013)

road tegyük fel 2013.jpg

A tavalyi Fezen-es sátras koncertjük után meg voltam győződve, hogy az a zenekar lesz nálam az, betölti azt a nem pici űrt, amit a Tankcsapda legutóbbi lemezei ütöttek bennem (a fezen-es bulikor még nem volt meg az  a utolsó TCS lemez). A Road koncert egyszerűen egy fasza buli, jól szólnak a dalok, minden a helyén van. Viszont a számítógép mellett ülve a fülesen hallgatva az albumokat ez nem akart működni, mindig nyomkodtam tovább a playlistet. Na, majd a következő album, gondoltam én. És igazam is lett, meg nem is. Zeneileg valóban nagyot léptek előre. Minden hangszer úgy és ott szól, ahol kell, egyik sem nyomakodik a többi elé. A riffek gazdagon és erőteljesen szólnak. A Fojts meg a sötétben volt, ami először kikerült a lemezről és szinte tökéletes lenyomata annak.

Amivel a gondjaim vannak a dalszövegek. Mintha jópár nótát már egyszer korábban megírtak volna és itt picit leporolva, átírva itt előkapnak. A Jövök (=Visszahárom, Felpörögve), Helyetted pengékkel, Lúzer (=Isten barma) daloknál van nagyon ilyen érzésem, de a többi dal szövege sem sikerült annyira elsöprőre, mint vártam. Nem rosszak, de gyakran izzadságszagúak.

[+]: zene

[-]: szöveg

3/5


Red – Release the Panic (2013)

cover.jpg

Az amerikai keresztény rockbanda, a RED negyedik albumával jelentkezett idén tavasszal Release The Panic címmel. A mindössze 32 percnyi játékidőbe 10 dal sikerült belepaszírozni, szóval nem valami monumentális dologra kell gondolni, egyszerű vonalvezetésű hard-rock lemez ez. A címadó dalt pedig első hallásra harapósnak is mondanám. Ezzel kezdődik az album, és nagyjából még egy dal, a Damage az, ami még megmozgatja az embert, ami a negyedik dal a lemezen. Ettől kezdve igazi belassulás jön, hat nótán át ballada és líra. Sok, nagyon sok ebből egy lemezre. 

[+]: Release The Panic, Damage dalok

[-]: összes többi dal, rövid és unalmas

2/5

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr735364529

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum