Kinek ne jutna eszébe a Newcastle-i Satan neve, ha a NWOBHM mozgalomról van szó? Egy méltatlanul elfeledett zenekar, akik sokkal többre is vihették volna, ha egységük fel nem bomlik. Mindezek ellenére tény, hogy ’83-as debüt anyaguk, a Court In The Act azóta mérföldkővé érett, így nem meglepetés, hogy én - a stílus szerelmese -, valamint jó pár fémkedvelő társam örömmel vettük hónapokkal ezelőtt a hírt, hogy a sátáni brigád ismét aktív és Brian Ross énekessel karöltve megjelentetni készülnek a zenekar legújabb lemezét, aminek címe Life Sentence lesz.
Áprilisban a tavasz egyik legszebb virágaként jelent meg az anyag a Listenable kiadó gondozásában, borítóján a múlthoz ragaszkodva az ördögi kabalával, akit a zenekar is csak „bíró”-ként emleget. Első hallgatás előtt az ember ilyenkor nem is nagyon tudja, mire számítson? Végül beindult az első nóta és nagy mosollyal arcomon vettem tudomásul, hogy koruk ellenére ezek az urak bizony pontosan ott folytatták a dolgot, ahol anno ’83-ban a Court-tal abbahagyták.
A nyitó Time to Die úgy robban be, mint egy atombomba, már az első másodpercekben is hozza a hamisítatlan brit heavy metal-ra oly’ jellemző gitárszólamokat. Kíméletlen a gyorsaság, Mr. Ross hangja pedig megkockáztatom, hogy hajszálnyit sem kopott az elmúlt évek során. A refrén igencsak magával ragadó, de talán mindig is ez volt a Satan legnagyobb fegyvere. Hasonló dicséretekkel tudnám illetni a második dalt, a Twenty Twenty Five-ot is, ami epikus dallamaival a lemez egyik legkiemelkedőbb tétele. Most, hogy így haladok az írással, rá kell jönnöm, hogy kiemelhetném vagy elemezhetném akár az összes dalt is, de felesleges lenne, mert rosszat egyikre sem mondhatnék. Rendkívül erős lemezt kaptunk, ami a Life Sentence-t illeti, így bátran állíthatom, hogy a Satan-nak sikerült az, ami nem sokaknak a hozzájuk hasonló zenekarok közül: egy robbanásszerű visszatérés egy hihetetlen erős, változatos és igényes lemezzel kiegészítve.
A pozitívumok közé sorolandó, hogy a játékidő nem éri a 45 percet, egész pontosan 44 perc, 6 másodperc – ideális lemezhossz egy NWOBHM zenekarnak, főleg ha a tartalma is érdemi. A személyes kedvencem talán az ultragyors Siege Mentality, amiben a technikás gitárjáték, a precíz dobolás és a fülbemászó dallamok kellemes ötvözete jött létre, de említhetném a slágergyanús Tears of Blood-ot, vagy a záró Another Universe-et is, ami a korong leghosszabb tétele; egy kész metal eposz.
Mindent összevetve csak ajánlani tudom ezt a lemezt a műfaj szerelmeseinek, azoknak pedig, akik most ismerkednek a brit heavy metallal kifejezetten kötelezővé tenném. Egy ilyen anyag után nem csodálom, hogy a rajongók gyakorlatilag követelték a zenekar fellépését a 2011-es Keep it True fesztiválon.
