Kanada már számos kiváló bandával látta el a világot, hogy csak a leghíresebbeket említsem: Annihilator, Anvil, Rush, vagy akár a Voivod. Az elmúlt évek terméseivel viszont a Skull Fist is azt igyekszik igazolni, hogy méltó helyük van a nagyok mellett, s mindezt joggal. A feledhetetlen Heavier Than Metal EP 2010-ből, majd az azt követő bemutatkozó nagylemez, a Head öf the Pack egyaránt fantasztikus anyagok. Idén pedig némi szünet után világot látott a torontói rockerek második albuma, a Chasing the Dream.
A csapat februárban hazánkat is megjárta, nem kisebb társsal mint az Enforcer, akik testvérnek is tekinthetők, hisz’ a műfaj adott: oldschool heavy-speed metalról van itt szó, mindez a lehető legkomolyabb értelemben. Vagy mégsem annyira? Jackie Slaughter-ről tudni illik, hogy vérbeli frontember, aki lemezről lemezre egyre jobban bánik a hangjával, gitártudása pedig mit sem apadt. Emellett, mint minden valamire való rocksztár, ő is önmagára nézve veszélyes a leginkább; tavaly például szanaszét zúzott arccal szállították kórházba, amit egy súlyos gördeszka balesetnek köszönhetett, de számtalan alkalommal mutatta már meg férfiasságát különböző riportereknek, valamint előszeretettel vizelt már interjú közben is bármerre, amerre csak jónak találta. Nos, a lényeg, hogy amíg minőségi Skull Fist anyagokat kaphatunk kézhez és a koncerten nyújtott teljesítmény sem ugrik vissza – márpedig eddigi értesüléseink szerint ez nem történt meg - , addig számomra ez teljesen rendben van.
Nos, térjünk rá a lemezre! Nehezemre esik gyönyörködni bármelyik eddigi Skull Fist borítóban is, amik kissé szegényesek, visszatérő kabalájuk eredete pedig mindmáig ismeretlen. Aki tud róla bármit is, az szóljon bátran! Ám, nem minden a borító, igaz? Persze, hogy igaz, hisz’ aki ennek hallatán úgy döntene, hogy meg se hallgatja meg az anyagot, az nem tudja miről marad le. A nyitó Hour to Live szédítően sebes futamaival és kapós refrénjével máris az album egyik legjobbja lehet. A második nóta - ami a Bad for Good címre hallgat - már kissé visszább vesz a tempóból, szövege is inkább az érzelmek felé visz el minket, dallamos refrénje pedig már-már lírainak hat, egyébként egy teljesen korrekt és hangulatos tétel. Bárki, aki eddig azt feltételezte, hogy a metal zenészek szövegvilága megáll a bulizós-sörivós-fejrázós témáknál, az bátran figyelje meg a Chasing the Dream sorait, ahol igencsak felbukkannak az egyszerű, de annál mélyebb dolgok is. Ez pedig nem csak a címadó nótára értendő, hanem akár a You’re Gonna Pay-re és a Call of the Wild-ra is, ez utóbbi pedig az egyik személyes kedvencemmé vált. Ha még nem említettem volna, ezek közül a srácok közül még egy sem múlt el 30, hihetetlen energiával dolgoznak, a hangszeres tudás pedig megkérdőjelezhetetlen. A dob mélyre hangolása adott némi plusz ízt az anyagnak, így kissé power-es hatást keltve, az itt-ott felbukkanó gitárszólók pedig egyaránt fület gyönyörködtetőek. A rövid, de ütős Shred’s Not Dead képében egy kellemes instrumental-t kaptunk, ami jó példa az előbb elmondottakra, témái pedig fülbemászóak. A záró Main Street Rider pattogós lüktetésével az album egyik legjobb pillanata, jó hír pedig, hogy a japán kiadást birtoklóknak még itt sem kell leállniuk, ugyanis azon a változaton még két bónusz dal foglal helyet. Hozzáteszem, a lemez talán nem sikerült olyan jól, mint az említett Head öf the Pack, de így is meggyőző album és csak egy hajszállal maradt le elődjétől.
Tehát Kanada ismét bizonyított, a Skull Fist pedig töretlenül(nem a csontjaikra értendő) halad a metal istenekhez vezető úton.
