Ha a már meglévő rengeteg egyéb mellett nyílna egyszer a heavy metal dobozon belül egy „Monty Python metal” skatulya, három alakulatnak bérelt helye volna benne. Ott lehetne a Freedom Call, vagy a Helloween a tökeivel. Igaz, előbbi csupán utóbbi klónja, és a másolás alapját adó hamburgiak humora is – legyünk udvariasak – meglehetősen sajátos. Vagy nem tudom, hogyan lehetne nevezni a Rise and Fall himnusz birkabégetésbe fúló speed-orgiáját, vagy az Unarmed teljes anyagát. Mivel a metal műfajt, nagyon úgy tűnik, mindennel lehet hibridizálni, a humorral is kell hogy valakinek sikerüljön. Talán a hajdani, tagjainak matek tanárjáról elkeresztelt sulizenekar, az Edguy jár legelőrébb ebben a kísérletezésben.

Aki nem hajlandó hinni eme állításban, az hallgassa szépen meg 2014-es hanganyagjuk egyik címadóját (mert miért ne lenne abból is kettő), a Space Policet, és próbálja meg, hogy a 3:40-től 5:00-ig terjedő szakaszban nem kap sem agyvérzést, sem három napra garantált röhögő görcsöt!

De ne ugorjunk fejest az űrben, hiszen ez a sci-fi himnusz csupán a második szám, és azt megelőzi az első – edguyéknál bizony ez is szinte különlegességnek számít. Ez a Sabre and Torch címmel támadó szerzemény volt egyébként az ügyeletes, előrehozott, beharangozó nóta. Már akkor meg kellett valljuk: jobb, mint a múltkori (2011-es), hasonló szerepkörben tetszelgő Robin Hood.

És általában: lényegesebben pozitívabbnak tűnik a töltelék számok, és az igazán érdekes dalok aránya ezen az albumon. A töltelékek amúgy is több évtizedes problémát jelentenek a rock zene történelmében. A hajdani futószalagon gyártott lemezek hozták – még az óriási nagyok esetében is – az ihletetlen állapotban születő dalokat. A közelmúltban kezdődött, letöltögetős korszakért is részben ez a jelenség felelős, hiszen miért fizetnénk öt-hat élvezhető dalért, gondolja az egyszeri hallgató. Nos, Tobias Sammeték szerintem eléggé élen jártak ezen időhúzás tekintetében, a három éve megjelent Age of the Joker albumról jó, ha ugyanilyen számú dalt fel tudnék itt és most idézni, na jó, négyet.

Nem tudom, mi történhetett, de ezúttal majdnem minden tétel érdekes…valamennyire. Talán ez is Edguy-féle humorra vall, hogy pont most, amikor a dalanyagot szabadon hozzáférhetővé tették.

Két (szabályt erősítő) kivételt találtam fenti állítás alól. Egyik a csupán címében izgalmas Realms of Baba Yaga. A másik ennél nagyobb csalódás: Tobias és bandája hozzányúltak a tragikusan elhunyt nyolcvanas évekbeli osztrák szupersztár, Falco Rock me, Amadeus dalához.

Falco emlékét ápolni KELL, és jó, ha az örökséggel német ajkúak élnek. Azonban a feldolgozás nem attól feldolgozás, mert jófajta fénymásoló módjára lekopírozzuk az eredeti szerzeményt, maximum egy kicsit több torzítót teszünk a gitárokra, ha már metal.

Szerencsére az ötlettelen ötleteket bőségesen kompenzálja néhány zsenialitás-közeli megnyilvánulás. Még az első igazi klippes, a Love Tyger se olyan szörnyű, pedig az effajta piár-slágerekkel általában bajban vagyok. És ott van még a keleties zamatú The Eternal Wayfarer indulószerű, mindent szétb.szó középtempója.

Sammet „egyes számú együttesét”, az Avantasiát idézi a Shadow Eaters gyönyörű-gyilkos középrészével. Még a musical-szerű England is egész tuti, főleg, hogy a szarkasztikus dalszövegben sikerült egybefoglalni Mr. Beant és Steve Harrist. (Utóbbi nagyon fog örülni neki.) Az Aychim in Hysteria, akármekkora nyálóceán, zárásnak mégsem rossz. Amúgy is vigyázat: a Sabre & Torch általi szigorú lemezkezdés csak megtévesztés! Jönnek ám a magas ívű refrének, a dúsabbnál dúsabb szinti-futamok. Death Metal Danikat, Alter Andrisokat ne ajándékozzunk meg ezzel a cd-vel (youtube linkkel) – csak ha nagyon haragszunk rájuk. De ha a rockerek nagy betegségét, a sznobizmust kikezeljük magunkból (vagy soha nem is volt bennünk), nehezen tudunk belekötni ebbe a hanganyagba. Most az egyszer nem pusztába kiáltott szavak voltak a szokásos előzetes, etalon album létrejöttéről szóló nyilatkozatok.