Akárcsak a svájci Coroner, a Mekong Delta is inkább a "bennfentesek zenekara" már majdnem 30 éve, sosem örvendtek óriási ismertségnek és a zenéjük sem könnyen befogadható progresszív, komplex thrash metal. Viszont azok, akik ismerik mindig bízhatnak a zenekarban, hogy a Ralph Hubert vezette német csapat hozza a tőlük megszokott magas minőséget és olyan zenei közhelyektől mentes muzsikát amelyben sok meghallgatás és odafigyelés után is találhatnak újdonságot vagy egy érdekes momentumot ami felett addig talán elsiklottak. A Mekong Delta tizenegyedik stúdióalbumán a recept változatlan: nagy adag progresszivitás és tisztességes mennyiségű thrash.
A Mekong Delta nem hajlandó a kompromisszumra, és az új album tematikusan ott veszi fel a fonalat, ahol a 2010-es elődje abbahagyta. Martin Lemar (ének), Ralf Hubert (basszusgitár, klasszikus gitár), Erik Adam H. Grosch (gitár) és Alex Landsburg (dob) összesen nyolc dalt rögzített, köztük három instrumentálist.
A bevezető Introduction gyönyörű akusztikus gitár darab (amelynek szerzője akár Matt Uelmen is lehetne), ezt követi az Overture, a tisztán instrumentális albumnyitó amellyel zökkenőmentes átmenet bontakozik ki az akusztikus bevezetésből: a thrash és a progresszív metal keveréke. Nyilvánvalóvá teszik, hogy ezúttal sem folytatnak biztonsági játékot, ez innovatív és progresszív metal tele mindenféle izgalmas fordulattal, klasszikusan képzett zenészek előadásában!
Az Armageddon Machine gyors iramú és bonyolult dal. Lassabb, epikusabb a Sliver In Gods Eye, egy hátborzongató ballada, ebben a torzítatlan gitár és a billentyűk dominálnak, valamint a Janus. A kétarcú római istenről szóló szám hagyományos thrash riffel kezdődik, helyenként egzotikus hangzású betétek teszik érdekessé, de az egészet igazán Martin Lemar már-már színházi éneke koronázza meg. A harmadik instrumentális az Inside The Outside Of The Inside olyan mint egy izgalmas film zenéje és ez az album csúcspontja. Tipikus Mekong Delta thrash tempójú dalok mint a Hindsight Bias és Mutant Messiah zárják az albumot, és az utóbbinál azért eszembe jutott a Rush...
A lemez játékideje, több mint negyven perc, az új számok mindegyike öt-hét perc, ezzel úgy érzem, megtalálták a helyes arányt és a komplexitás ellenére maradéktalanul élvezhető a lemez. Az egyetlen negatívum a lemezen a dob hangzása, ami egy kicsit steril, különösen a cinek hangja hat mesterségesen. Nehéz a lemezről írni, mert itt-ott emlékeztet más zenékre egy pillanatra, de azon kívül nem lehet összehasonlítani semmivel, egyáltalán nem jut eszembe olyan lemez (a korábbi MK albumokat kivéve) amivel összevethető lenne! Az In A Mirror Darkly egy nagyon erős album, ajánlott mindenkinek!
