Jó tíz éve már-már követelmény, hogy szóban nagyot rúgjon az ember fia/lánya a Sziget Fesztiválba, leginkább azzal az indokkal: „A Sziget már csak a külföldieknek van!” vagy másként fogalmazva „A Sziget már csak az üzletről szól!” Tavaly mondjuk mindezek a kritikák mellé sokak szerint az évezred leggyengébb line up-ját is sikerült a hajógyári sziget ege alá hozniuk. De akármennyire szeretnénk azt hinni, hogy a szomszéd fűje zöldebb, a távolabbié meg még inkább, rá kell jönnünk, hogy aki a fesztiválozás eszményképeként még mindig a 60-as végi Woodstock-ból indul ki, az csúnyán pofára fog esni.

A dániai Roskilde Fesztiválnál pedig jobb példát nehezen lehetne hozni, arra hogy Európa, hogyan adoptálta a Woodstock szellemiséget. 43 éves múlt, gyakorlatilag évről-évre az éppen aktuális húzónevekkel kikövezve. Mégis sokszor hallottam ennél a fesztiválnál is, hogy „A Roskilde már csak az üzletről szól!”, esetleg mellé egy sztori a 70-es vagy a 90-es évek peace,love and harmony jellegről. Aki ilyen hippi fesztiválra akar eljutni, annak vagy nagyon a zsebébe kell nyúlnia, vagy csinálnia kell magának egyet.

A Roskilde árai egyébként elég magasak, de aki az alig 30 km-re lévő Koppenhága belvárosában próbál egy kocsmában sörhöz jutni, ott is nagyjából ezekbe az árakba botlik. Maga a jegy ár a dán viszonyokhoz képest elég magas, de nem megfizethetetlen, amit jól jelez, hogy idén kikerült a sold out tábla a fesztre, ergó az oddsok elég minimálisak voltak, hogy ott lehetek, de az önkéntes munka intézménye kisegített.

Az elsődleges oka annak, hogy már-már örömmel ragadtam meg a szemeteszsákokat, az volt, hogy láthatom az Electric Wizard-ot –kihúzva ezzel egy must see zenekart a listáról-. A nyitónap ,kb. egy héttel azután, hogy kiderült, hogy a Rolling Stones ezen a csütörtökön lép színpadra, rekord sebességgel sold out lett. A fesztivál meg fürtökben lógó embertömeggel találta szembe magát. Na, nem annyira az Electric Wizard alatt, ami egyébként az Arena színpad nyitó bandája volt.

Kicsit aggódtam, hogy működni fog-e az éjsötét, és leszedált doom verőfényes délután 6-kor, egy olyan sátras színpadon, ahol legalább 3 méter magasan, 5 méterre a kordontól zenél az EW. Ha valahova ideális helyre kéne tenni őket, mindenképp egy füstös lokálba vizionálnám az angol bandát, de egy feszten is inkább egy kisebb sátorba. Az elején kicsit döcögős is volt a szett, de később már tényleg hibátlan élmény volt.

Amihez hozzátartozik, hogy a kivetítőn az introként szolgáló Crypt Of Drugula kezdetétől old school horror film jelenetek biztosítottak hamisítatlan Electric Wizard életérzést. Az old school alatt értsd: 70-es évekkel bezáródó okkultizmusra fókuszáló filmek, azoknak is a meredekebb jelenetei. Aztán belekezdtek a Supercoven-be, és lassan de magabiztosan az első sorig vonzottak a vonagló hanghullámok. A repertoárnak leginkább a Witchcult Today és a Black Masses adta a show gerincét –a két címadó dal mellett volt még a Torquemeda 71, a Satanic Rites Of Drugula,The Chosen Few, Black Masses-. De előkapták a Come My Fanatics-ot, és a Dopethrone-t is.

A végére meg jött a megjósolható katarzis: természetesen a Funeralpolis volt a zárás. Hát… Kevés olyan koncerten voltam ahol tényleg önfeledt hülyegyerek vált volna belőlem, most ezt az Electric Wizard csípőből kihozta belőlem. Őket se kellett félteni, Jus Oborn a végére 5 húrosra redukálódott gitárját úgy kínozta, mint a háttérben a hetvenes évek s&m/horror filmekből kicsippentett jelenetben a pucér nőt a boszorkánymester. Jus felesége Liz Buckingham is odatette magát, végig nagy kedvvel játszott, és az új basszer Clayton Burges is jókat bólintott a pom-pomot idéző hajkoronája alatt. A hangzás a színpadhoz képest jól szólt. Arról nem kergettem hiú ábrándokat, hogy élőben sikerülhet visszaadni bármelyik EW album atmoszféráját, eleinte kifejezetten fosul is hangzott, de később kihozták a maximumot, meg persze hangos volt. A végére hibátlan volt minden. Gyakorlatilag a legelső koncerttel elérte a zenitet a Roskilde számomra.

Pedig leginkább az oka annak, hogy sold out lett aznap, a Rolling Stones-nak köszönhető. Az első nap ki is vonzotta Dánia apraja-nagyját. Leginkább a nagyját. Pontosabban azokat elég nagy számban, akik Jagger-ék generációjából való. A fesztivál itt váltott át egy olyan össznépi falunappá, amitől annyira nem örülök meg. Kurva sokan voltunk. Amikor egy 200 méteres távot fél óra meg tenni, amikor gyakorlatilag mindenhová, ahová lépsz valaki a tarkódon liheg, ott nincs messze a megfutamodás. Ezerszeres gyorsításban nagyjából így nézhetett ki felülről:

Én amikor a 60-as 70-es évek rockzenéjével ismerkedtem, a Rolling Stones teljesen kimaradt. Ismertem a híresebb dalaikat, de nem igazán éreztem soha túl nagy kedvet, hogy őket hallgassam. A Rolling Stones nagyon durva teltháza addig volt kibírható, amíg a Jumping Jack Flash-el megnyitották a koncertet. Amúgy meglepően jól szóltak, de annyira nem, hogy legyőzzék a lassan de biztosan felszínre törő emberiszonyt. Elballagás, még a hídról jól hallható a You Can’t Get Always What You Want. Az Electric Wizard után viszont már nem nagyon volt több kihívás. Holnap is lesz nap.