Hát, ennek is eljött végre az ideje! A Skid Row klasszikus albumai olyannyira meghatározó szerepet játszottak az életemben és a zenei ízlésem alakulásában, hogy első magyarországi fellépésüket (s egyben az első alkalmat, hogy egyáltalán láthatom őket) semmiért ki nem hagytam volna. Holott mióta a rocktörténelem egyik legkarizmatikusabb frontembere, Sebastian Bach elhagyta a csapatot, nyilván más szemmel néztem rájuk. A Johnny Solingerrel készült nagylemezek idején az első gondolataim rendszerint a névváltás körül forogtak és a jelenkori EP-ikkel is úgy voltam, hogy persze-persze, előbb vagy utóbb csak elkezdik már keresni egykori önmagukat, még ha a mostani énekessel már sosem lesz ez ugyanolyan, mint annak idején. Bocs, amiért túlságosan az elvakult ősrajongó szól belőlem rögtön a beszámoló elején, de hát kivételesen nagy kedvencről beszélek. Hogy aztán a koncert hatására megenyhültem-e valamelyest a banda irányában? Rövidesen kiderül...
A délutáni órákban még nemigen túráztattam magam a dolgon, hiszen a No Wave sátorban az Apey And The Pea zúzására voltam felettébb kíváncsi. A kezdeti kásás zizegést két-három dal (és egy gitárcsere) után egészen tisztességes megszólalás váltotta fel és onnantól kezdve nem is állhatott semmi a Devil's Nectar, illetve Hellish albumok harapós, riff-központú számainak útjába. Ami azt illeti, Apey sem szakította meg a nótafolyamot konferálásokkal, úgyhogy maximum levegővételnyi szüneteket engedélyezett magának és nekünk a trió.
Később el-elgondolkodtam azon, nem méltánytalanság-e az este legpatinásabb nevű külföldi fellépőjét a szintén fedett Media Markt Színpadra besuvasztani a szabadtéri pódium helyett. Persze lehet, hogy a (beugróként fellépő) Junkiest sújtó botrányos, alig kivehető hangzás miatt aggódtam túl magam, mindenesetre ilyen viszonyok mellett egyetlen dal után gyorsan felfüggesztettem a „terepszemlét”... Ám szerencsére ez csupán múló rémálomnak bizonyult és Dave „The Snake” Sabo-ék színre lépésekor az intróként felharsanó Blitzkrieg Bop után már csak a nyitó Let's Go – a tavalyi EP-ről – mérsékelten izgalmas punk / rock n'rollján kellett valahogy túlesni. Utána viszont a bemutatkozó lemez négy nótája egy blokkban, benne a metal balladák közt párját ritkító 18 And Life-fal, minden túlzás nélkül tarolt.
Maga a szett is javarészt a régi idők halhatatlan szerzeményeire épült, a „Bach-korszak” utáni termésből összesen négy szerzemény került műsorra. Pontosan ahogy arra készülhettünk. A nagy csemegék mellett ennyi pont elfért afféle ízesítőként és a soron következő EP megjelenését is fel kellett ugyebár vezetni, de hát a már említett Let's Go és a Thick Is The Skin így élőben sem tűnt igazán markánsnak és főleg nem Skid Row-snak. A vadiúj We Are The Damnedben legalább mocorog valami, míg a Kings Of Demolitionben végre nem pusztán felismerhető a csapat, hanem maga a dal is határozottan tetszik. Ráadásul ezek már Johnny Solinger hangjára íródtak, úgyhogy van még remény a jövőre nézve!..
A Texasban felfedezett énekes közel sem számít olyan karakteres egyéniségnek, mint elődje, bár ilyen szempontból kollégáinak jelentős hányada eleve hátrányból indul Sebastiannal szemben. Nem szólva arról, hogy bárkinek embert próbáló feladat és kihívás volna azokat a gyilkos sikolyokkal teli, jellegzetes énekdallamokat visszaadni a koncerteken. Viszont – korabeli felvételek és hiteles beszámolók alapján – magának Bachnak is az volt annak idején, ma meg pláne nem ér fel hangilag ezekhez. Szóval mostantól azt mondom, minden elmarasztaló kritika ennek szem előtt tartásával érje Johnnyt, aki a Makin' A Messben és a Piece Of Me-ben különösen nagyot alakított és akit frontemberként kimondottan rokonszenvesnek találtam emellett. A másik új tag, Rob Hammersmith dobos szintén abszolút megbízhatóan teljesített.
Snake és Scotti Hill frenetikus gitármunkája a régi (kinéztük dettó), a Monkey Businessbe illesztett szólóikat is élveztem, holott nem volt éppen rövid a húrnyüstölés. Snake egy alkalommal hosszabb szónoklatra is ragadtatta magát. Annak szóló öröme, hogy ősei földjén jár, valamiért kimaradt belőle, ám a lelkes fogadtatás miatti meghatódottsága „lejött”. A Skid Row punkos oldalát képviselő Rachel Bolan basszer ugyancsak magához ragadta a mikrofont a Psycho Therapy előtt, hogy aztán el is dalolja a Ramones-alapvetést. A zenekar utolsó élő alapítótagjának, Tommy Ramone-nak a három héttel azelőtt bekövetkezett halála szomorú apropót szolgáltatott ehhez és Rachel méltó módon meg is emlékezett az elhunytról.
A We Are The Damned - Slave To The Grind - Youth Gone Wild ráadással búcsúzó ötöst ezentúl is az utóbbi két számmal (na meg a korai lemezekkel) fogom inkább azonosítani, tevékenységüket ellenben ugyanúgy követem majd. Príma lezárása volt ez a hétvégének.
