Nem komálom túlzottan a supergroup brigádokat, általában hamvában holt az egész, persze vannak kivételek. Ilyennek indult az Antemasque is, ahol az At The Drive In alappillér, majd Mars Volta alapító Cedric Bixler - Omar Rodriguez páros, kiegészülve a Mars Volta-ban is doboló Dave Elitch-csel, és Flea-val az RHCP-ből közösen vágtak bele a projektba. A négyszámos kislemez már engedte sejtetni, hogy itt azért egy átlagosnál jobb kollaboráció bontakozik ki, majd a self titled nagylemez nálam simán beragadt a lejátszóba. Vannak rajta üresjáratok, de ahogy a 4AM-be belekezdenek, abban azért a Bixler-Rodriguez páros zenei múltja vastagon érződik, ez pedig mindenképpen örömhír. Flea nem annyira karakteres, mint a Chili-ben, de bőven az átlag felett hozta magát, a promó turnén viszont már nem ő nyomta a basszust.
Nem állítom, hogy ezek a zenészek a maximumot hozták ki a bemutatkozó lemezzel, de engem azért annyira képesek voltak behúzni, hogy az európai turnédátumokon átfutva megakadjon a szemem az amszterdami állmáson. Mivel van ismerős kint, és a fapadosokkal fillérekért ki lehet jutni, ráadásul mázlink is volt a foglalásnál, így hárman vágtunk a túrának. Mindig szívesen megyek Hollandiába, mert a sativán túlmenően is egy élmény minden egyes ott töltött óra! A hajnali indulás alapjaiban veszélyeztette az esti buli végkimenetelét, és ezen a super silver haze sem segített, mégis top állapotban sikerült beesni a Melkwegbe a koncert kezdetére. Amennyire kíváncsi voltam a klubra, annyira nem sikerült egyetlen emlékezetfoszlányt sem megőriznem abból, amit láttam. 50 percet töltöttem bent, majd az utca forgatagába kikerülve hamar ott is hagytuk a helyet, szóval ezt majd pótolhatom legközelebb.
Megálltunk a legoptimálisabb helyén a nagyjából fullra telt 3-400 fős teremnek, és már a színpadon is termett az Antemasque, belecsapva a nagylemez egyik legerősebb dalába, az In The Lurch-be. Nem mondhatnám, hogy túlzott emóciókat váltott volna ki belőlem a produkció, baljós előjel volt a Cedric kezében gőzölgő tea látványa, sajnos ritka rossz formában hozta az estét a srác. Érdekes volt, hogy a Providence-t hiba nélkül hozta, pedig talán abban van leginkább szükség a koncentrációra énekdallamok szempontjából, bár abban mindenki iszonyat nagy tempótöréseket ad be, hibamentesen le is hozták élőben. A legélvezetesebb dala volt a programnak, amiben a teljes nagylemez benne volt. Az agyon visszhangosított ének röhejes volt, viszont amiért elsősorban eljöttem ilyen messzire, az az, hogy láthassam Omar Rodriguez Lopezt testközelből gitározni, mert eddig csak nagyszínpadtól kilométerekre volt szerencsém.
Nincs rálátásom arra, ki mitől válik nagy gitárossá, inkább csak az érzéseimre hagyatkozom, de bizton állíthatom, hogy John Frusciante (nem véletlenül csináltak közös nagylemezt) mellett Omar a másik olyan figurája korunk rockzenei történéseinek, akinek teljes munkássága lenyűgöz. A pali egy kibaszott őstehetség, és ajándékként éltem meg minden percét annak, hogy láthattam gitározni! Hát még ha befért volna pár At The Drive In nóta, ha már 24 eurós jegyárat fizettünk egy 45 perces koncertért! Igazán benyomhattak volna egy old school settet a végére, szerintem simán belefért volna, ők nem így gondolták, viszont így meg azt gondolom, hogy ilyen volumenű zenészek ne haknizzanak egy ilyen vékonyka setlisttel, mert kilóg a lóláb. Nem éreztem, hogy meg akarnának nyerni valami szent ügynek, rutinshow volt az egész, majd eltűntek a balfenéken. Ha csak emiatt jöttünk volna az otthontól ilyen messzire, elég bosszús lettem volna, de hála égnek az ott töltött idő igen csekély része volt az amúgy kalandos és élményteli hétvégének.
Másnap a dzsumbuj szélén belefutottunk egy 60 év körüli angol blues gitárosba, aki talpig szakállban nyomta a jobbnál jobb dalokat, témákat. Megálltunk és élveztük az őszinte utcazenét, a kor rutinját, az életigenlést, a tapasztalatot, lestük a mozdulatokat, próbáltuk megérteni, miért az utcán, miért engedi a zenésztársadalom, hogy bárki elkallódhasson!?!? Aztán beszélgettünk, és pár mondat után teljesen világos volt. Szabadság, és az ördög zenéje=boldogság. Nem kell más, csak egy gitár, pár cent, és a világ legjobb hasisa egy pipában, a többi már a tehetségen múlik. Omar Rodriguez Lopez is kiülhetne néha egy térre, csak úgy...
FOTÓ: CHRIS BACARELLA. A fotók nem a helyszínen készültek.
