...mert ugye milyen rossz, ha az anyazenekar pihenőn van, esetleg évente adnak pár kiemelt bulit, de ezt leszámítva semmi nem történik. Ezt a helyzetet unta meg Richard Z. Kruspe, a Rammstein bárdistája és felébresztette az egyszer már pihenőpályára állított Emigrate nevű projectjét.
Az Emigrate 2007-ben már kiadott egy nagylemezt a saját nevén, amikor a Rammstein a Rosenrot turnéját befejezte és Kruspe New Yorkban kezdett új életet. Közben a Liebe ist Für Alle Da albummal megint úton volt az anyazenekar, de mivel jó ideje már szinte semmi életjelet nem mutattak, Ricsi úr megint hasznosította a szabadidejét, összehozta a következő albumot, immár megint az anyaföldjén, de továbbra is angol nyelven.
A lemezen vendégek sora szerepel, az alapverziós 11 dalból 6-ban segítik ki Herr Kruspe jó, de nem feltétlen markáns hangi adottságait. Talán elég, ha hárman kiemelek közülük és máris felkelheti sokak érdeklődését a CD: Lemmy Kilmister, Marilyn Manson és Jonathan Davis is tiszteletét teszi a dalfolyamban. A stílus persze, ahogy várhattuk, indusztriális, elektronikus löketekkel és hangulatokkal dúsított modern metal.
A szimplán, csak a zenekar logójával díszített borító mögé bújtatott lemez első konkrétabb életjeleit a nyitószám klipesített verziójával tudatták. A nem túl bonyolult, fekete-fehér videóval ellátott Eat You Alive egy egyszerű, de hatásos dal Frank Dellé szerepeltetésével, de messze nem a legjobb a lemezen. Viszont minél többet hallgatom, annál jobban beleivódik az agyamba! Mindenesetre tiszteletem, hogy nem egyből a nagyágyúk közül lőttek el egyet, hanem így akad még meglepetés rendesen.
Mint például a Get Down. A legegyszerűbb, ha egyszerűen csak pornózenének titulálom, mert akárhányszor meghallgatom, ez jut az eszembe róla. Persze így, hogy Peaches vendégszerepel benne, minden kérdés választ nyer: nem is akart más lenni! Lehet fantáziálni! A végén azért kapott egy egészséges szólót, így nem lett teljesen monoton a dal.
Aztán, hogy ne maradjon pihenő, következik Lemmy és a Rock City. Ennél testhezállóbb énekest nem találhatott volna Kruspe a dalhoz, hiszen nála hitelesebb nagy betűs Rock’N’Roll formát nem hordott és nem is fog hordani a hátán ez a bolygó. Lemmy egy jó adag old school visszhangot kapott az egészségesen zakatoló, lendületes nótában, amit ha megfosztanánk az elektronikától, egy punkosabb Motörhead dalt kapnánk végeredményben. Jár a pacsi!
Őt követi Marilyn Manson a Hypotheticallal. Ha nem ezen az albumon szerepelne, akár Manson valamelyik régebbi albumán is helyt kaphatott volna. Bárcsak mostanában ilyen dalokkal operálna az egykori antikrisztus és hagyná a művészedést.
A nyitó négyes után négy olyan dal következik, melyeken újra Krupsét hallhatjuk a mikrofonoknál. A Rainbow egy félig punkos nóta, van húzása, abszolút szerethető. A Born On My Own az első igazi lassabb szerzemény, kicsit olyan, mint egy nu metal ballada. Nem a legerősebb darab. A Giving Up kicsit Mansonos, kicsit lebegős, kicsit jellegtelen. A My Pleasure már eggyel jobb, rendesen sodor, főleg a refrén és a kurtácska szóló lett jól kitalálva.
Ezeket követve egy újabb vendégszereplős dal következik, a Happy Times, melyben Margaux Bossieux száll be a refrénhez. A címével ellentétben lassú, borongós dal, egyetlen gyengéje sajnos pont maga a kórusrész. A Faust az előzőnél jobb, de a verzerészt valahogy annyira nem sikerült eltalálni. Zárásként megkapjuk a címadó nótát, benne Jonathan Davis hangjával. Elektronika bőven van benne, zaklatottan lüktető nóta. Jól ki lett találva, de zárásnak valami tempósabb jobban esett volna még.
Mindent egybevetve Kruspe megmutatta, hogy nem csak ül a babérjain és várja, hogy történjen valami a Rammsteinnel, hanem cselekszik is, melynek gyümölcse lett ez a lemez. Az első fele jóval combosabb, talán a több vendégszereplőnek is köszönhetően, a saját énekre épülő dalok viszont annyira nem lettek eltalálva.
A korong maga tartogat igazán ízes meglepetéseket, amiért elő-elő fogom venni a későbbiekben, de az üresjáratok sajnos lehúzzák az összképet. Félúton van a jó és a korrekt iparos munka között.
