Első blikkre azt hittem, hogy egy (fehér)orosz bandáról lesz szó, amit –hibásan- vissza is igazolt számomra a The Crash And The Draw zenéje. Amúgy egy illinoisi zenekarról beszélünk, akik 2002 óta tolják a post-metal szekeret, és a névválasztásuk azzal lett indokolva, hogy egy folyton lerombolt, és poraiból felemelkedő város a vadregényes Kelet Európában jól írja le a Minsk muzsikáját. Belorusszia meg valószínűleg a legdepresszívebb ország lehet a zenekar szemüvegén keresztül. Mindenképp, ha ilyen albummal riogatják a nagyérdeműt.

Pusztulat, zord, poszt-apokaliptikus epikus kesergésből és csonttá csupaszított dühből havonta legalább egy zenekar igyekszik nagyobbat mondani az elődöknél. Nincs is ezzel baj, ez a rendje a dolgoknak. Viszont a Minsk egy minta példánya annak, hogy hiába a post-metál mesterfogások – itt tényleg mindent bevetett a hatos fogat -, hiába lenne ez a lemez az én ízlésemnek írva, valahogy nem tud egyáltalán megfogni. Leginkább azért, mert különösebben nem látok több célt a Minskben, mint, hogy összedobjon egy órányi extrém poszt akármit. Majdnem, hogy végig. Egyaránt amikor elszáll, amikor felpörög, amikor hosszasan súlyoz, vagy disszonánsan szólal meg, sokszor elég slendriánul, öncélúan.

A The Chrash And The Draw nehezen fogyasztható, és még azt sem mondanám, hogy többszöri hallgatás után tisztább lenne a lemez motívuma. Ami meg maradt, hogy van benne acsargás, meg a néha már önmaga paródiájába hajló belassulás, meg néha black-death tempóig gyorsulnak, abból dark ambientbe. Ebből épül fel az a 75 perc, ami bemutatja a minski-univerzum szenvedésekkel, frusztrációkkal, és kilátástalansággal körbelengett rothadó világát. A szépségre nem sok hangsúly helyeződik, bár a Conjunction, The Way Is Through negyed órája ellensúlyoz, és az album legjobb pillanatait hozza. Itt legalább is nincs olyan céltalan bolyongás, mint a kezdéskor, meg az Onward Procession négy részre osztott eposzában.

Talán emiatt az egyhangú, és nem túl könnyen befogadható atmoszféra miatt, de az egész album ugyanolyan mederben hömpölyög. Viszont sokszor beakad, és talán túl gyakran időz el olyan témák felett, amire egy Cult Of Luna, vagy egy Rosetta nem feltétlen pazarolna négy ütemnél többet. Sok az üresjárat és a megjegyezhetetlenségig radikalizált hangulatingadozások erdejében könnyen eltévedhetünk, a The Way Is Through és a zárásra egy majdhogynem tökéletesre sikerült When The Walls Fell mutat csak fényt az alagút végén, de akkor már elég késő, hiába a kölcsönzött Isis riff is a hajrában. A The Chrash And The Draw viszont többnyire megmarad egy behatárolhatatlan halmazban, amiben kedvére ugrál fel-alá, de pont emiatt válik számomra érdektelenné minél többet hallgatom. Ha kicsit jobban gyúrtak volna Minskék a könnyebben emészthető, és visszaidézhető részekre, jobban is elsülhetett volna.