A svéd death metal veteránok egész pofás albummal álltak elő a múlt hónap végén. A 2012-es Odalheim folytatása olyan súlyt rak az arcunkba, amit kevesen tudnak ebben a stílusban.
Rögtön az első hallgatásnál érezhető, hogy nem nyeretlen kétévesekről van szó, hiszen egészséges, kerek nótákat kapunk kézhez Johnny Hedlundéktól. A tíz dal mindegyike szépen megszerkesztett témafüzér, melyekről korábban már kaphattunk ízelítőt track by track videók képében. Természetesen az egész csomagot két lyric videóval is megtámogatták, így nem mondhatja senki, hogy nem tudja, mire számíthat a szinte takkra pontosan háromnegyed órában.
A viking death metal kitalálói a kontinuitás jelében az előző album záródalának, a The Great Battle of Odalheimnak részleteit jelenítik meg az artworkön. Pär Olofsson rajzára sem lehet panasz, szép, igényes rajzzal találkozhat a becsületes vásárló, élmény nézegetni. A lemez háztáji megoldásban készült, a felvételek Fredrik Folkare gitáros saját stúdiójában és producerkedése mellett zajlottak. Ezt megmondani igazából nem lehetett volna, szép, koszos a hangzás, mindent szépen hallani, meg lettek találva az arányok.
A dalok címeit böngészve nem nehéz kitalálni, hogy Johnny Hedlund szövegei megint a skandináv mitológia és a harcos lét szépségeinek részleteit tárgyalják ki. Akár már a modernizált, amerikanizált mitológiai alakok alapján is könnyű kitalálni, hogy kiről, kikről szólhat például a Defenders of Midgard, a The Bolt Thrower vagy akár a Let the Hammer Fly. Ugye, hogy igazam van?
Persze a muzsika maga nem képregény és mozibarát, hanem a jó öreg karcos, szélvészgyors, brutális, de mégis dallamos, a fülnek is kellemes halálfém. A Fredrik Folkare és Tomas Måsgard által alkotott gitárosduó szépen hozzák hol a pofarengető zúzást, hol a baljós, vagy épp heroikus melódiákat. Jó érzés, hogy nem akarják végigzúzni, végigtekerni a korongot, hanem ugyanannyi energiát fektettek a súlyba, mint a megjegyezhetőségbe.
Persze ha már mindenkit megemlítettem, Anders Schultz nevét sem érdemes elfelejteni, hiszen nagyon precízen és ízesen hozza az alapokat és a váltásokat, a veteránnak mondható kora ellenére sem ijed meg, ha esetleg rá kell duplázni valahol a témákra. Érezhető, hogy a zenészek már lassan 18 éve együtt dolgoznak.
A dalok széles skálát ölelnek fel, egyaránt megtalálhatók gyorsabb tételek, mint a nyitó A New Day Will Rise, vagy a lemez leggyorsabbja, a Where is Your God Now?, amik minden dallamos death rajongó szívét képes megdobogtatni, de a középtempósabb tételek sem maradnak le. Ezek főleg a súlyukkal képesek leszögezni a hallgatót a lejátszó mellé, ilyen a lemez vége felé megtalálható címadó, a Dawn of the Nine, vagy a Defenders of Midgard. A dallamok természetesen ezekből sem hiányoznak, a legdallamosabb mégis a baljós Let the Hammer Fly.
Hogy le legyen túl tömény a végeredmény még a lassú dalok ellenére sem, hangulatos átvezetőket raktak néhány helyre, ami valóban szellősíti a lemezt, de ezzel csak a profizmus érezhető mégjobban a CD felépítésén.
Én azt mondom, hogy mindenki füleljen rá, aki szereti a death metalt, mert csalódás nem érheti. A rutin és az évek meghozták a hatásukat, bátran ajánlom őket. Igazából gyengébb szerzemény nem található a lemezen, úgyhogy tessék csak nekiveselkedni!
