Most, hogy ellőttem az e havi faviccadagomat a címben, és így már kevésbé utáltok a késlekedés miatt, szögezzük le az elején: ez a cikk nem fog LBGTQ-mozgalmi propagandáról szólni, ez a cikk nem tökéletes, és ez a cikk nem punk. Viszont baromi vidám és kedves is, bazmeg.
Tehát: pontosan olyan, mint a koncert volt, amiről szól. Az Against Me! örömünnepet tartott az A38-on - ahol az OFF! előtti árokban még a katartikus harag, ott most a tiszta szeretet és nosztalgikus ökölrázás energiái áramoltak magas feszültséggel,
Lassan bekalkulálom ezekbe az érkezésekbe a fővárosi tömegközlekedés teljes tetszhalottságát. El se csíptük a felvezető bristoli Caves végét... De legalább Roger Harvey barátaival valamelyest kárpótolt: tökéletes hidat képezett a Cavestől várt zsíros hangömleny és az Against Me! hegyes ifipunk-rock'n'rollja közé. Adott egy kölyökkutyaképű csóka finom lágy hanggal, amit sercegő-érdes gitárzajjal kompenzál, és 3 legény körülötte, akik a korai emo-t öntötték modernebb, egységesebb formába: csupa barátságos dallam, itt-ott meglepibe egy-egy posztrockos elszállás vagy 'core-szerű drop, a dünnyögő emós "frontemberek" artikulációja pedig igazi, precíz, bár kissé monoton énekké nemesül. Külön hi5-olnám az egészet átfogó basszert, nem mintha a döcögős, karakteres dob nem tetszett volna, de egyértelmű, hogy zeneileg ő tartja egybe mindezt, amíg Roger villoghat (a magánszáma especiál szépre sikerült!). Egyszerre Biffy Clyro, Jimmy Eat World és Minerals, és mégis több, rock is meg nem is, húzós is, mégse kemény: Harvey zenekara egy kényelmes, de kétségtelenül robbanni tudó köztes állapotot lőtt be célul, méghozzá tűzijátékkal. A bummok picik, de fényesek.
Két lélegzetvétel között futottunk pár kört oda meg ide... A gyurmaképű grindcore rosszarcok, a diszkrét poszt-rockereken át a csupaszőr metálmacikig akadt mindenféle lehetséges szubkulturált, de - talán nem is olyan furcsamód - az érkezők közel fele harminc alatti és külföldi volt! A lelkesedés a szemükben, a cuki, cifra ruhák különösen édesen hatottak, ha belegondolok, hogy az ő gyerekkorukban, bő 10 éve tört át először az Against Me! - a Tony Hawk's Pro Skater Generáció flipbackjainek farszelén eveztünk utánuk át az SXSW azévi felhozatalán, sokaknak az Against Me! az első igazi punkbanda, amit megélhettek, sokaknak pedig csak simán: az utolsó igazi (és "nagy") punkbanda.
És akadtak alkoholos filccel telefirkált angol punk husikák, akadtak fenn fiúk a belőlük kiálló gémkapcsokon, akadtak néger pogóbratyók, akadt mindenféle ember, és mindenki ismerkedett mindenkivel és legalább egy tizest fiatalodott. (A Vichy vigye a szemránckrémeit vissza és vegyen belőle nekünk sört. Lenyomták, ennyi.) Amíg ők tombolóvá, én megszeppent akkori önmagammá léptem vissza: nekem az Against Me!-ből csak pár szám maradt meg, sose voltam ősrajongó, sosem ástam bele magam igazán, de engem is elkapott az a forradalmi hév, az az összehasonlíthatatlan "ifjúság kultusza"-"igenis miénk a világ" életérzés és ártatlan, de okos harag, ami minden_egyes_kibaszott_dalból áradt.
Mielőtt még belehabarodtam volna a Dunába elmélázva, viszont felcsendült ez. Indult a mulatság.
E pillanattól kezdve a színvonal maradt konstans. Néha az jutott eszembe, hogy a Green Day lehetett volna ez a baromira boldog, életerőtől pulzáló zenekar, ha a hajlakk és az elfogyasztott stadionok mennyisége helyett mondjuk, nem tudom, több és olcsóbb turnéra fókuszálnak? Ez az Unconditional Love alatt állt össze bennem, ami akár egy Jesus of Suburbia B-side is lehetett volna. Ugyanis az Against Me! egy érett zenekar. Egyszer baráti társaságunkban megfogalmaztuk (sok-sok rummal és bakelitcserélgetéssel telő esténk során), hogy minden punkzenekar csak a 2. lemezéig maradhat punk - az első album nyers, innovatív, átütő és dühös, a másodikon már kiégettebb, kiérettebb, okosabb a harag, de harmadjára... ha ugyanazt a punkot kapod, az már megfelelés egy külső képnek, ha pedig mást, az nem lesz ilyen vörös és fekete, talán kimondható: lehet lázadó, de nem lesz punk. Ld. Frank Carter (Gallowsból Pure Loveba), Landscapes, vagy Bad Religion...
...És ez jól van így. Az Against Me! egy zaklatott, de optimista punkbandából egy hard rock és americana elemeket ötvöző "loverock" supergrouppá alakult, a zenéjük érése a deszkáshimnuszoktól a folkos mozgalmi indulókon át a romantikus rockaballadákig világos ívet rajzol, akár az értük lengő karok, akár a színpadról bezáporozó emberek röppályája. Ahogy Grace, vagy inkább az akkori Thomas Gabel leküzdötte démonait és elfogadta önmagát, majd a nemátalakító műtétet is elvégeztette, úgy telt meg fokozatosan izgatott várakozással és az elfogadás, szeretet és "együtt erősek vagyunk" rezgéseivel az összes nóta... Ezt pedig mindenki érzi, akinek van füle. Velük nőttünk fel. Páran haragjukat és fekete zenekaros pólóikat hátrahagyva, páran pedig őrizve ezeket, de édes emlékezéssel gondolva az ártatlanabb korra, amikor megismerkedett velük.
És ha végignézünk Grace-en két ugrálás között (az A38-on sűrűn van heringszezon!), az embernek, sőt, ennek a rengeteg-rengetegféle embernek, akik most megint másfél órára kölykök lettek, szerintem mind megfordult a fejében... hogy mire is ez a Nagy Transznemű Hűhó? Grace szeme szépen kihúzva, haja dúsan lobog a mikrofonra, a mosolya letörölhetetlen, de annyi glammetál bandában csajosabbak a fiúk, hogy... akkor most ez lenne a nagy gender-para? Hogy az egyik kedvenc frontemberünk mostantól frontasszony? Hogy T helyett bikinialakba izzad? Ennyi? Tényleg? És közben ilyen vidám, és ilyen jól érezzük magunkat? (...És ezen akadtál ki éveken át?...) Hát ki nem szarja le akkor?
Amit és főleg ahogy az Against Me! produkált aznap este, meg a Transsexual Dysphoria Blues albumon, az ékesebben és emberibben beszél minden PRIDE-nál azoknak, akik meg akarják hallani a zenéjét. (És igen, ezt ilyen undorítóan kellett kiemelnem, hogy jó alaposan megjegyezd.) A termék pedig hibátlan, minden tag tökéletes szinkronban pattog, a doboknál a Rocket From The Crypt és az Offspring legendás bőrnyűvője, a nukleáris Atom Willard püföl, mint egy kovács, a basszeren az Imperial State Electric és a Refused bőgetője, Inge Johanssen, mint egy letagadott Ramones-bébi, John Bowman pedig, aki mint Billy Talent utolsó sidekickje lehet ismerős, még két tököt odatesz a húrszekcióba, és úgy riszálja a Gibsonját, mintha a segge része lenne. (A hangzás, ha nem is kristály, de bőven szép. Az egyik legjobb élő felvételes show lesz ebből evör, én már érzem.) A szemfüleseknek két együtténeklés között feltűnhetett, micsoda sztárparádéval ajándékozott meg minket a zenekar, szerénytelen személyeikben...
...de nem hiszem, hogy a helyben tanult sorok óbégatása között erre ráértünk volna. Majd' minden számban van valami vonulós, valami megható és szenvedélyes, a White People For Peace (mindent überelt), a Thrash Unreal, a Black Me Out utáni visszatapsra pedig a rituálisan a színpad elejére mászó közönségbe üvöltött How Low és Sink, Florida, Sink kötelezően hozta magával az egymást kénytelen ölelgető rajongók tömegét. Mintha a Born On The FM Waves Of The Heart is elhangzott volna, bár erre mérget nem veszek, túlzottan körbefolyta a fülemet a feelgood. Ha nem egy arcomba toluló rózsaszín bugyis punkpopót próbáltam volna felnyomni a monitorok mellé (részben úriemberségből, részben mert kurvára nem kaptam tőle levegőt), még tán egy könnycseppet is elmorzsolok, aztán ráfogom, hogy csak izzadság.
Kifelé undorítóan drága, de csábítóan minőségi merch. Tumultus, de a középbunkó árussal senkinek sincs kedve faszkodni, túl örömittas már. Meg egyébként is, szerintetek kinek a pólójában írom ezt? Kifelé menet mindenki vigyorog, az ajtóban még nem is hangzik el szó, nem lehetne mit mondani. Ez is jó így, ez is. Több Laura Jane Grace-re lenne szükség a magyar színpadokra, de talán a világéra is - örömmel engedem előre az ilyen hölgyeket.
~
Ítélet:
Soha többé nem viccelek a Dude Looks Like A Lady-vel.
~
fotózta Szekeres Attila "Szeki"
Köszönjük az A38-nak!
