Elindult megint a klubszezon, tele lesznek a kisebb-nagyobb koncerttermek, újra lesz valami tető a fejünk felett, újra jön a fülledt koncertszag. Bánjuk? Nem, nagyon örülünk, hogy nagy nehezen, de túléltük a fesztiválszezont, most pedig fejest ugrunk az őszbe! Minek magyarázzak tovább? Nyomd meg a tovább gombot és nézd meg, hogy az A38-as hajón, mit alkotott Dave Lombardo és a Philm.
Az estét a Watch My Dying nyitotta. Őszintén? Nem tudom, hogyan sikerült őket választani ide, nem éppen ugyanaz a két zenekar hangulata. Na, de semmi gáz ugyanis, imádom a WMD-t. A srácok egy igen érdekes felállásban mutatkoztak most be, ugyanis Imi és Viktor valami okból kifolyólag távol maradtak. Imit az egykori WMD gitárvirtuóz, a Halálfej együttes oszlopos tagja Attila helyettesítette. Érdekes volt így hallani a megszokott zúzós dalokat. A koncert elején még elég kevesen voltunk a teremben, de az idő teltével szépen lassan felsorakoztak a rock katonái a színpad előtt. A srácoknak maximális elismerés, hogy kiálltak így a színpadra, és egy olyan bulit csináltak, amire örökké emlékezni fogok. Külön kis poénja volt az estének, hogy a megszokott gitár-basszus nélkül volt dal, amit a fiúk nem tudtak egyszerűen elkezdeni, de ilyenkor sem estek kétségbe. A közönséget kérdezték, hogy mit játszanak, a hangos "Ossian" felkiáltáson csak mosolyogtak majd inkább bele kezdtek egy újabb darálásba, hogy még egy kicsit megmozgassák a lassan elgémberedő nyakunkat.
Rövid szünet és jött a Philm. A terem jó félig megtelt, mire Lombardoék elkezdtek zenélni. Eléggé meglepő volt, mert nem számítottam kétszáznál több emberre, de azért annál jóval többen voltunk. Nem meglepő mód a dobcucc a színpad legelején a basszus és a gitár között foglalt helyet. Tényleg nem meglepő, az emberek elég nagy többsége szerintem, csak Lombardo miatt jött. Akárhogy is nézzük egy dobos legenda, akit ennyire közelről (szinte csak egy karnyújtásnyira volt tőlünk) nem hiszem, hogy egyhamar lesz lehetőségünk újra látni. Nem tagadom, engem is a Dave iránti kíváncsiság hajtott, mintsem maga a Philm. A csávó egyszerűen eszméletlen, a másfél óra alatt nem bírtad róla levenni a szemedet. Ha öregedő rockerek dobosokról beszélünk, akkor Ő a példakép. Egyszerűen a szart is kipofozza még most is a cájgból. Tanítani kéne, ahogy dobol.
A koncert elején, meg a színpad előtt végig rendkívül rossz volt a hangosítás, de ahogy hátrébb álltunk egyből azt vettük észre, hogy a dob valami eszméletlen módon szól. Nem feltétlen kell ide őrült duplázás, nem kell ide mindig idegőrlő blast beat. Egyszerűen érezni kell az egészet, ami a zenészek szívéből jön. Különösen nagy megtiszteltetés volt, hogy a zenekar a ráadás alatt először nekünk játszott három új számot, amiket eddig még soha nem játszottak. A hangulatra egy percig sem lehetett panasz. Ahogy körbenéztem a teremben az emberek többsége tátott szájjal bámulta Dave-et, két szám között pedig teli torokból ordított. Természetesen a két gitáros munkájáról sem szabad megfeledkezni, bár Gerry nem a legnagyobb gitáros, nem a legnagyobb frontember, mégis a kisugárzásával Ő is levett minket a lábunkról. Pancho pedig egyszerűen egy hihetetlen tehetséges basszusgitáros.
Az este folyamán rendkívül jól éreztem magam, nem vitás, hogy meg kellett nézni ezt a zenekart élőben. Azonban van egy dolog, ami mellett nem tudok elmenni. Ügyes, tehetséges zenészekről beszélünk, ellenben, ha nem a Slayer régi dobosa Dave Lombardo ülne a dob mögött, akkor ez a zenekar maximum egy Dürer kisteremben lépne fel. Nagyon nagy húzónév Dave, ezt most lehet sokaknak rosszul esik, sokak lelkébe taposok ezzel, de a Philm zenéje alapjáraton középszerű. Ettől függetlenül egy élmény marad ez a buli is, ha jönnek legközelebb akkor is megfogom nézni őket, az biztos. Béke, Szeretet, Metal
