A péntek a mi napunk! Ha szerencsénk van másnap nem kell dolgozni és akár egész éjszaka csapathatjuk a metalkodást a budapesti vagy valamelyik másik éjszakában. Engem se kellett nagyon noszogatni, a szép nyárias idő mellé keresve se találhattam volna jobb programot, minthogy megnézzem, a Machine Head huszonegy év után mit is tud alkotni szeretett fővárosunkban.

Bevallom, hogy nem érkeztem nagy igényekkel a koncertre. Oké, szép dolog, hogy telt ház van, de pár éve mikor láttam Robékat a FEZEN-en, az valami borzasztó mód elvette a kedvemet a zenekartól. Mostanában már egyre ritkábban is hallgatom őket, de azért a Burning Red nálam örök klasszikus marad, nehezen kerül le az mp3-ról. Szóval, mondhatjuk, hogy inkább kíváncsian érkeztem a bulira, hogy ezek a bizonyos gépfejek az új basszerral Jared MacEachern-el kiegészülve mit is tudnak nyújtani. Külön plusz pont, hogy nem volt semmilyen oda nem illő előzenekar, hanem egyszerűen csak a Machine Head lépett fel ezen az estén.

Már amikor beléptünk a terembe és megláttam az impozáns színpadot, arra gondoltam, hogy ezek a srácok tényleg le akarják tépni a fejünket ma, és igyekeznek mindent beleadni. Értem ezalatt a mindenhol feltűnő MH logókat is. Be kell vallanom, hogy nagyon tetszett már koncert előtt, amit láttam, és egyre kíváncsibb lettem, hogy mit hoz az este. 

Röviddel fél kilenc után bele is csaptak az oaklandi arcok a húrokba, nem is akármilyen setlist-tel. Az estét a Through The Ashes Of Empire nyitó nótája az Imperium indította meg és innentől kezdve olyan érzésem volt, mintha egy ménes szabadult volna el, és éppen próbál rajtam átgázolni. Egyszerűen egy percig nem volt üresjárat, a kiéhezett gépfej közönség pedig minden egyes dalt hatalmas ovációval köszöntött. Nagyon régóta nem voltam olyan koncerten, ahol a közönség ennyire energikus lett volna, ahol ennyire nem kellett hergelnie a zenésznek az embereket, mert egyszerűen mindenkiből áradt az a bizonyos energia. Az az energia, amit a szürke hétköznapokban nem tudsz kiadni magadból, ami feszültté tesz, amitől tele lesz a tököd is a munkától. Most viszont mindenki teli torokból ordította a szövegeket, ugrált, amikor Rob is ugrált, és eszméletlen mód egy percre sem állt meg a fejrázás. Hogy is állhatott volna meg olyan dalok mellett, mint a Beautiful Mourning, Davidian, Old, vagy a személyes kedvencem a From This Day?

Egyszerűen a koncert dalcsokra tökéletes volt, mindenki megtalálta a számára kedvenc korszakot. Be kell valljam, hogy nekem ez az utolsó két album annyira nem fekszik, de élőben a Locust marha ütős, eszméletlen nagy sláger, főleg mikor McClain bácsi úgy duplázik, hogy az ember a beleiben érzi a mély lüktetést. Megvan?

A zenészekről és a hangosításról is csak jókat tudok mondani. Féltem kicsit, mert nekem elég rossz tapasztalataim vannak a Barba Negrával hangosítás terén, de most valahogy minden tökéletes volt. Ilyennek kell lennie egy rock koncert hangosításának. A srácok pedig vérprofik. Phil egy percig sem hagyta, hogy a közönség unatkozzon, folyamatosan grimaszolt, tartotta a kontaktot az első sorral. Ugyan ez elmondható Jared-ről is, aki remekül tudja pótolni Adamet. A bőgője vaskosan szól, és a háttérvokáljával sincsen gond.

Dave pedig... Dave-ről lehet róla rosszat írni? Én miatta kezdtem el anno dobolni, imádom a stílusát, imádom a hatalmas szerkóját, imádom ahogy oda tud sózni a cuccnak rendesen, hogy az úgy szóljon, mint a lemezen. Rob pedig.... Nekem még mindig fura kicsit. Jó frontember, de most valahogy a buli feléig eléggé zárkózott volt, nem nagyon kommunikált addig, de azért azt mondta, hogy  "Budapest Ti vagytok a legjobbak, ezen a turnén ez az első sor a legkirályabb" Lehet, hogy ez a szokásos udvariasság, de azért mégis látszott a nemrég epehólyag műtéten átesett frontemberen, hogy ez az ő szakterülete, ez az élete. 

Csavarhatnám még itt a szavakat, magasztalhatnám a zenekart, de csak annyit tudok mondani, hogy aki lemaradt erről a buliról az nagyon sajnálhatja, mert főbandaként, nem tudom, hogy mikor láthatjuk újra a Machine Head-et Magyarországon. Béke, Szeretet, metal