Mi van olyankor, ha egy zenész unatkozik az aktuális zenekarában, vagy mondjuk van egy kis szabadideje? Elkezd dalokat írni, esetleg jön egy szóló lemeze, vagy mondjuk megfogja pár haverját és összerántja őket, hogy hozzanak ki valamit közösen. Ez néha marha jól is tud elsülni, mint például a Killer Be Killed esetében. Néha viszont sikerül eléggé mellényúlniuk, mivel a sok egyéniség elnyomja egymást. Mi a helyzet a Metal Allegiance-el, ahol a fix tagok nem kisebb nevek, mint Alex Skolnick a Testament-ből, Dave Ellefson a Megadeth-ből és Mike Portnoy, aki fene se tudja már hány projektben van benne. Tekerj tovább és minden kiderül.

Ahogy olvashattad énekes a fenti listán nem szerepelt. Miért? Azért mert az albumon minden dalban vendég énekesek vannak. Amikor megláttam, hogy az első négy számban kik énekelnek, egyszerűen csak a fejemet fogtam. Tudtam, hogy ez a négy dal egyszerűen nem lehet rossz. A négy dalon végig kell menni mindenképpen.

Rögtön a nyitó Gift Of Pain-ben a Lamb Of God frontembere Randy Blythe szerepel. Gondolom, senki sem lepődik meg azon, hogy ez a dal letépi az ember fejét, egy igazi harag bomba, ami után nem igazán tudod, hogy az album többi részében mire számíts. Ami engem meglepett ebben a dalban, meg az egész albumban, hogy Portnoy mennyire sokszínűen tud dobolni. Oké, egy marha jó dobos, de számomra ő soha nem az az egyszerű dobos volt, aki mondjuk letolja a DT dalokat utána pedig, ha úgy van egy Soulfly szintű dalt. Ő volt a legnagyobb meglepetés számomra az album alatt. Randy meg hozza a tökéletes agresszív hangulatot. Ez az egyik kedvenc dalom az albumon.

Aztán itt a második dal, amiben Troy Sanders a Mastodon/Killer Be Killed torka/bőgőse szerepel. Ez az egyik legspirituálisabb dal az albumon. A míves dobszóló után elindult fő riff talán még egy Mastodon albumon is megállná a helyét. A dal a maga hét percével eszméletlen hosszúnak tűnik néhol, talán az akusztikus gitár rész előtt kicsit unalmas is, de közben mindig amikor hallgatom felfedezek benne valami újat. Nem hiába van az, hogy ennyi szuper zenész mindig tud meglepetést okozni.

A Let Darkness Fall után jön az a dal, amit legelőször hallgattam meg. Miért? A Dying Song-ban nem más az énekel, mint Phil Anselmo.  Mikor ezt a dalt hallgatom kicsit olyan érzésem van, mint amikor a Pantera játszotta a Planet Caravan-t. A dal tökéletesen idomul Anselmo hangjához, hallani, hogy egy az egyben rá lett írva, illetve, hogy ezt a dalt senki más nem énekelhetné jobban. Lehet magyarázni, hogy az öregnek már nincs hangja, szétment az évek alatt, de hallgassátok meg ezt a szerzeményt. A hideg szaladgál a hátamon, ahogy mondja, hogy dying song....

Persze az említett nevek mellett még feltűnik jó pár híres zenész, mint például Jamey Jasta, Gary Holt, Phil Demmel, Chuck Billy és még sokan mások. Viszont egy valami feltűnt nekem sokadik hallgatás után is. Ez nem egy közösen összerakott album. Sokkal inkább érzem azt, hogy Alex-nek ez egy szóló albuma amire meghívta a haverjait vendégszerepelni. Nagyon ő áll a középpontban, amivel igazából semmi gond nincsen, csak egyszerűen nem tudom a zenekart, egy rendes bandaként kezelni. Azért az albumon van egy kis csemege is, egy dal amiben szinte minden vendég szerepel, ez pedig nem más, mint a Ronnie James Dio emlékére feldolgozott We Rock klasszikus. A klipen mi inkább csak egy jót mosolygunk, de azért nézzétek meg Ti is.

Visszatekintve nem az év lemeze, nem lett újra feltalálva a spanyolviasz. Ellenben egy szórakoztató albumot kapunk a kezünkbe, amit néha-néha jól esik felrakni, még ha nem is fogom minden nap hallgatni. Béke, Szeretet, Metal.