Nagyon röviden, a nagyon fiatalok kedvéért. A Queensrÿche egy kultzenekar. Ezt a címet 1988-as prog metal alapvetés Operation: Mindcrime, illetve a '90-es, kicsit populárisabb Empire lemezeikkel érdemelték ki. Néhány évvel ezután elhagyta őket Chris DeGarmo gitáros, minden valamire való QR dal szerzője. Az ezt követő relatív sikertelenség feszültséget indukált a csapat háza táján. Geoff Tate énekes és a zenekar közti ellentét jeleit képtelenek voltak a színpadon kívül rekeszteni, s a 2010-es években eljött minek jönni kellett: a szakítás.
Ekkor (2013) történt az a csoda, hogy egyidejűleg két Queensrÿche logóval ellátott lemez került a megfelelő boltok kirakatába. Az énekes is összerántott egy csapatot, még a muzsikusok között a Crimson Glory-s Todd La Torre valósította meg ifjúkori álmát, és lett a Queensrÿche énekese. De tényleg, mert a név övék maradt, amíg Geoff Tate a klasszikussá nemesedett '88-as albumról keresztelte el 2015-ös együttesét.
Hogy csapataik még mindig harcban állnak, arra bizonyság, hogy a két mutáció megint szinte egyszerre rukkolt ki új anyaggal. Bevallom férfiasan: a Tate-féle verzióval még nem sikerült összetalálkoznom, mert a "Queensryche Queensryche" Condition Hüman címet nyert lemezének szellemiségébe merültem bele. Már amennyire ez sikerülhetett.
Próbálok empatikus lenni a gárdával. Nem lehet elvárás feléjük, hogy ezentúl az Emerson, Lake and Palmer (ELP) mintájára Wilton - Jackson - Rockenfield (gitáros-basszer-dobos) Trio név alatt tolják tovább karrierjük szekerét. Queensryche zászló alatt élhetik újra meg újra át a negyed századdal ezelőtti sikereket, e név hatására még mindig átlépik néhányan kedvenc lemezboltuk küszöbét. Az is hallatszik, hogy sokat gyúrták az új anyagot, hosszabb érési időt hagyva neki, mint legutóbb. Tiszta sor, ők tudnak a legjobban Queensrÿche-ot játszani. Viszont ez a név kötelez(ne), elvárásokat támaszt(ana).
De sajnos ez egy olyan Queensrÿche, amelynek éppen a két meghatározó tagja hiányzik. Főnix madár a két szárnya nélkül. AC/DC Angus Young és Brian Johnson nélkül. (Tudom, más dimenzió.)
A Magyarországra oly jellemző énekes-centrikusság kisebb cáfolata, hogy a zenészek megoldást találtak a "szakma hangja" Geoff Tate pótlására Toďd La Torre személyében. Neki állítólag nincs is saját ének-orgánuma, úgy rá van kattanva mióta eszét tudja Geoffra. Kisebb ellentmondásként a Guardarian-ban és a Hourglass-ban mutat valamit magából, és - láss csodát - e kettő lett a lemez két legsikerültebb nótája!
Kérdés, hogy a DeGarmonál már eleve eggyel kisebb súlycsoportban küzdő Tate szerzőként (no meg szervezőként, irányítóként) pótolható-e? Ha a bevezetőben említett két kultlemez által beállított lécet nem is viszik át, de mondjuk a Geoffal készült utolsó két munkát - American Soldier (2009), Dedicated to Chaos (2011) - túlszárnyalják-e? Az már csak minimum elvárás, hogy a válás után ripsz-ropsz elővarázsolt, a zenekar nevét viselő albumhoz képest tovább lépjenek.
A kezdés - Arrow of Time - lendületével (nem szarozik, azonnal belecsap) akár reményt ébresztő lehet. A klip révén sokak által ismert Guardian effektjeivel már rájátszanak a sokat emlegetett Operation: Mindcrime konceptlemez világára. Még a Revolution Calling hívószavak is előbújnak a refrénben (az intrókat nem számítva ez a címe az Operation album első tételének). Ezeket a dolgokat akár poénra is vehetjük, de sajnos az ezt követő Hellfire-ból kiderül: halálosan komolynak gondolják a srácok a csaknem 30 éves album reinkarnálását.
Zeneszerzői vénája talán minden tízezredik embernek, ha van. Legalábbis nem sok Steve Harris, vagy éppen Chris DeGarmo szaladgál közöttünk. Nem kérhető senki fián számon, hogy miért nem az. A jelenlegi Queensrÿche-osok marha jó zenészek, de a Condition Hümanból nem lesz Operation: Mindcrime. Különös módon, amikor végre sikerül átvágni a saját maguk által saját maguknak épített drótakadályt, és ha nem is messzire, de legalább a szomszéd földre átmerészkednek, megszületik az album legautentikusabb szerzeménye, a kilencvenes évek elejének grunge hatásaival játszó Hourglass. Gyönyörűen építkezik a dal, hogy azután egy végtelenül egyszerű és nagyszerű, mantrázós refrénbe kössön ki.
Ezen kívül elő-elő kúszik egy-egy pofás gitárszóló vagy riff, de már csak a címadó, egyben zárószám érdemel említést epikus mivolta végett. Ismétlem: próbálok empatikus lenni a fiúkkal, még ha onnan több ezer mérföld távolságból (Seattle-ből) pont leszarják, hogy egy magyar blogfirkász próbál velük empatikus lenni. Érződik, hogy sokat dolgoztak ezen az albumon. De ha piedesztálra emelném a Condition Hümant, az a színtér többi szereplőjével szemben lenne igazságtalan. (3/5)
