A 2004-es Eagles Of Death Metal – továbbiakban EODM - debütálás a Peace, Love, Death Metallal simán az év egyik legemlékezetesebb lemeze volt nekem. Persze lazán elment volna mellettem, ha a zenekar egyik komponense nem Josh Homme lett volna. Az ex-Kyuss, és akkoriban az első három kiváló Queens Of The Stone Age lemezzel bizonyító gitáros, énekes neve már egy komoly indok volt, hogy belevessem magam az EODM csélcsap világába. Bár a fentebb említett stoner bandákhoz zeneileg semmi köze nem volt ennek a formációhoz, bejött a javíthatatlan rakenroller attitűdűk.
Tömegek megmozgatására lett kitalálva az EODM, és az elmúlt tíz plusz egy évben a helyére is került a banda. Jó példa erre, hogy a november 29.-i A38-as Hegyalja-pótló koncertjük már hetekkel korábban sold out lett. A rock n’ roll, garage rock vonalon nagyjából egyeduralkodóvá vált ebben a dekádban a Jesse Hughes vezette gárda. Pedig azért nagy felfedezéseket nem csináltak, viszont végig őszintén tálalták azt a kompromisszum mentes szex-drog-rnr energia bombát, amivel nem könnyű hitelesnek maradni a 2010-es évek közepén. Az EODM viszont csípőből hozza ezt a fílinget.
Ha kora reggel közvetlen ébredés után a Zipper Down szólalna meg, biztos felérne egy dupla fekete erejével. Van benne energia rendesen! A dalok témája leginkább a csajok-buli vonalat hozza, ahogy azt Jesse Hughestól el is várjuk. Zeneileg meg hozza a háttérvokálos, zajos, egyszerű rockot, néhol óhatatlanul belecsempészve a Josh Homme esszenciát.
Amellett, hogy elnyomja tisztességgel a duó – kiegészülve egy csapatnyi közreműködő zenésszel - a lemez fél órás tekerését nagy nyomokat azért nem hagy. A Zipper Down a gyors lefolyásának ellenére hoz néhány nagyon jól elkapott, kidolgozottabb pillanatot. A Silver Lake, a Skin Tight Boogie vagy a Save A Prayer akár a QOTSA életműbe is becsempészhető lenne.
A fejfájást nálam inkább az olyan dalok okozzák, mint mondjuk a Got A Woman, a The Deuce vagy a Got The Power. Mert az ugyan megvan, hogy ebben a műfajban nem sokat lehet már kitalálni, de kicsit szembe jön az a 60-as évek érzés, amikor egy zenei alapra rá lehetett rakni vagy tíz ugyanolyan számot. A tizenötödiknél már kicsit unalmas.
Szóval nem lehet meggyanúsítani az EODM-t, hogy egyéni lenne, amit csinálnak. Viszont pont ez az, ami kialakítja az arcélüket. Mert komolyan! Ki az aki manapság fél évszázadot nyúl vissza zenei hatásért, és interpretálja azt hibátlanul? Ha meghallanám az I Love You All The Time-ot vagy az Oh Girl-t biztos nem jutna eszembe, hogy ez egy mai banda.
Szerethető zenekar az EODM, de azért nem arról lettek híresek, hogy látványos fejlődést produkálnak lemezről-lemezre. Akinek az eddigi dolgaik bejöttek, azok a Zipper Down-t is csípni fogják. Benne van a húzás, benne van a boogie, de néha nekem már túlzottan visszanéz abba az autentikus irányba, ami nekem az ingerküszöbömön ha szolidan is, de túl lép. Élőben valószínűleg nagyobbat ütnek majd ezek a dalok is. (3.5/5)
