A leghíresebb izlandi cowboy-ok ismét hajóra (na jó, buszra, meg repülőre) kaptak, hogy megörvendeztessék Európát egyedi muzsikájukkal, így majdnem napra pontosan egy évvel az Ótta turné frankfurti állomása után újra Hessen tartományba érkeztek, immáron „Gummi”, azaz Gudmundur Óli Palmason dobos, legkiválóbb videóik társrendezője és részben ötletgazdája nélkül.
A koncert története számomra egy hosszas örüléssel (mivel ismét jönnek) és jegyvásárlással (nehogy előforduljon az a csúfság, hogy nem tudok a helyszínen már jegyet venni) kezdődött. Aztán a koncert előtt 5 órával jeleztem a haveromnak, hogy mégsem megyek.
Ennek az oka pedig egy be nem tervezett lebetegedés volt. Kérem a vigyort letörölni az arcokról, mivel nekem van több kollégám is, akik igenis betervezik a „lebetegedéseket”, leginkább a nyári szabadságok végére időzítve (ezzel a módszerrel megtoldva azt még 1-2 héttel). Szóval egy 12 órás vezetéssel (és egyhelyben ácsorgással az autópályán baleset miatt, meg 20-al tötymörgéssel a dugóban) a hátam mögött, egy órával a koncert kezdése előtt estem vissza Frankfurt-ba nem kicsit elpilledve, de gyorsan erőt vettem magamon, és lenyomtam még egy negyvenest Wiesbaden-ig, hogy megtekintsem a Sólstafir-t.
A két előzenekarról emiatt ugye le is csúsztam. A berlini The Ocean-t már láttam jó régen. Ügyesek és megnéztem volna őket újra, de ez most így jött össze. A japán Mono koncertjéről viszont valószínűleg 3 perc után úgyis kijöttem volna. A lényeg számomra amúgyis a Sólstafir volt.
Az izlandi srácok munkásságát még a ’90-es évek második felében ismertem meg a Til Valhallar EP-vel. A szakma nem hasalt le előttük (lássuk be, jogosan), ami köszönhető volt az iszonyú keverésnek (nagyon bántó az előtérbe helyezett dob csörömpölése) és annak, hogy az akkor még black metal-ban nyomuló zenekar egy olyan érában jelentkezett az első kiadványaival, amikor a stílus a legszerteágazóbb és talán legérdekesebb, legtermékenyebb idejét élte. Rajtuk érződött ugyan a mai napig rájuk jellemző egyéni íz, de lássuk be, hogy egy Emperor Anthems to the Welkin at Dusk-ja vagy egy Satyricon Nemesis Divina-ja mellett esélyük sem volt labdába rúgni, de akár említhetném a görög Rotting Christ ’96-os és a szintén görög Necromantia ’95-ös albumát. A stílus határait pedig olyan zenekarok feszegették akkoriban, mint az Arcturus az Aspera Hiems Symfonia és a La Masquerade Infernale albumokkal. Talán ezért is, és a természetes zenei fejlődés okán elkezdték a saját hangjukat keresni, amit a Masterpiece of Bitterness albummal meg is találtak és a csodálatos Köld-del ki is csúcsosítottak.
Tudom, hogy a következő mondataim után reneszánszát fogja élni a Bence-formájú voodoo-bábuk készítése és a szerkesztőségben meg fog nőni a személyes tárgyaim iránti kereslet, de a Sólstafir-ral ugyanúgy vagyok, mint a Neurosis-szal (akiket ’94-’95 körül szerettem meg a Souls at Zero és Enemy of the Sun albumokkal): A régebbi cuccaikat szeretem igazán, míg az újabbak nem tudnak annyira lázba hozni. Csodálatos zenekar mindkettő, de a korai anyagokat sokkal zsigeribbnek érzem, azok állnak igazán közel hozzám.
Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert így talán megkímélitek hitvány kis életemet, ugyanis az történt, hogy bő fél óra után otthagytuk a koncertet! Azzal a barátommal, aki a fejének a bal oldalán viseli a Sólstafir hópehely logo-ját tetoválás formájában (saját döntésből). Ennek pedig a fáradtság mellett az volt az oka, hogy mást kaptunk, mint amit szerettünk volna. Tavaly az Ótta-t megturnéztatták, így erősen bíztam egy minden korszakot felölelő koncertben (ha már az Ótta deluxe verziójára nagy örömömre felkerült a már említett kislemez címadó dala is újravéve). Ehhez képest egymást váltották az Ótta és a Svartir Sandar szerzeményei: Dagmál, Ljós í stormi, Ótta. És a Nattmál alatt lepattantunk. Én meg vártam volna Pale Rider-t meg Ljósfari-t, hogy Í Blódi og Anda-s számot ne is említsek. Meg persze a Til Valhallar-t.
Mivel nem hagyott nyugodni a tudat, hogy otthagytam egy Sólstafir koncertet megtettem azt, amit sohasem szabad ilyen helyzetben: addig bújtam a netet, amíg le nem akasztottam róla egy setlist-et. Na mi jött a Nattmál után? Hát persze, hogy a Pale Rder! Aztán a Fjara (újabb szám a Svartir Sandar-ról) és a végén meg a Goddess of the Ages. Hogy is mondta José Luis Torrente? „Ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni!” Azért én még bízom benne, hogy eljön az én időm, ha nem máskor, talán az első 2 album 20 éves évfordulóján. Ki fogom várni! A Köld-höz meg volt szerencsém az album turnéján, de a 2029-et is várom már!
Értem én a srácokat, „best of show”-t nyomtak (pl. klippes nóták, kislemez nóta, Pale Rider), csak én vagyok olyan „lelki nyomorék”, hogy nekem ez sem felel meg. Szervezetten, nulla összekötőszöveggel követték egymást a számok, takkra pontos játékkal, visszafogott, a zenéhez illő mennyiségű mozgással. Addi átérzéssel hozta az énektémákat és Pjúddi-tól megkaptuk az Ótta bendzsóját is élőben. Az, hogy ki ült a dobok mögött, nem derült ki számomra, de hiba nem volt a munkájában, prcízen lehozta a koncertet a dobogóra épített cucc mögül.
A koncert maga amúgy olyannyira tökéletes volt zenei szempontból, hogy azóta is teljesen esélytelenül keresem a szavakat a hangzás leírására. Az első hangok felcsendülése óta pedig folyamatosan túrom az emlékeket, hogy hallottam-e már valaha ennyire tökéletesen, erőteljesen és maximális arányossággal megszólaló koncertet (még az albumhangzások sem említhetőek vele egy napon). A klubot jópár éve ismerem, ebben a 3-4 éve épült új csarnokában eleinte nagyon gatya volt a hangzás, de mostanra összeszedték magukat. Mondjuk nem kergetek hiú ábrándokat az általánosítással, mivel ez a csoda egészen biztosan a Sólstafir stábjának volt köszönhető. Könnyfakasztó a profizmusuk! Ilyen körülmények mellett valószínűleg nem lettem volna hajlandó többé elhagyni a termet, ha az általam várt számokat játszák, hogy az élmény mindörökké tartson. Így viszont győzött a fáradtság és megtettem a szakrális cselekedetet: Szentséget törtem egy Sólstafir koncert otthagyásával!
Beszámoló: Palinkás Bence
Fotók: Réti Zsolt. a képek a tavaly novemberi Dürer Kertes koncerten készültek.
