Sok helyről lehet hallani, hogy a rock halott és őszintén, a jelek szerint igazuk is van a kétkedőknek. A zeneipar átalakulását és a már-már komor ikonokká szelídült rock istenek baljós okfejtéseit és előrejelzéseit hallgatva tényleg úgy tűnik, mintha a rock hívők várnának valamire, de még inkább valakire/valakikre, akik új életet lehelnének az irányzatba.
Nem állítom, hogy a német Kadavar (Christoph ’Lupus’ Lindemann – ének, gitár, Simon „Dragon” Bouteloup – basszusgitár és Christoph "Tiger" Bartelt – dobok) harmadik albuma erre rácáfolva, alapjaiban rengette volna meg a műfaj katedrálisát és totálisan új időszámítást hozott volna magával. A Berlin című felvétel viszont remek kísérője lehet a laza, szexi és vadóc (mintsem vad) estéknek, de azon se lennék meglepődve, ha valamelyik sorozat is felfedezné magának a csapat legújabb dobását.
A pszichedelikus rockot stoner elemekkel ötvöző német banda 2010-ben alapult Berlinben. Első, Kadavar című albumuk 2011 júliusában látott napvilágot, a második albumuk pedig 2013-ban mutatkozott be Abra Kadavar néven.
Bár az, hogy ez a lemez épp most került nagy nyilvánosság elé, elég nagy hazugság, mivel augusztus 21. óta szemez velem és várja - szeretett főszerkesztőnkkel együtt – hogy meghallgassam. A Nuclear Blast gondozásában megjelent album egységes, erőlködésmentes rock olyan elődök, mint a Black Sabbath, vagy kortárs haverok, például a Rival Sons hatásaival.
Egyetértek azzal a kijelentéssel, hogy a zenéről írni egy olyan munka, ami simán bekerülhetne a Discovery Chanel ’A Föld legundorítóbb hivatásai’ című dokumentum sorozatába. Így fokozott önkritikával írom le a következőt: a lemez talán egyetlen rossz tulajdonsága az, hogy nem vált ki erős érzelmeket és totálisan egybefolyik.
Az első dal, a Lord of the Sky laza, erőlködésmentes rock, a szórakoztató és leginkább korai Rival Sons hatásokkal. Bár ez a téma talán már ezerszer újra lett hasznosítva. Az ezt követő Last Living Dinosaur olyan dal, amit szívesen meghallgatnék élőben. Vagy vezetés közben és péntek estéken.
A harmadik szám - a Thousand Miles Away - ennél érdekesebbre sikerült, a hangzás – mint a lemez egészén jól el lett találva. Itt jegyezném meg, hogy a Kadavar például azon bandák közé tartozik, amelyik nem mondta le a párizsi események után a bulit és fuck the terrorists felszólítással tovább folytatta az európai turnét.
A következő felvétel - Filthy Illusion címmel – totálisan egybefolyik az előző dallal és ezért egy nagyon hosszúra nyúlt rocknak álcázott pszichedelikus muzsikává nőtte ki magát. Ugyanerre a sorsra jutott a Pale Blue Eyes is, és amikor már három dalt lehet összekeverni, ott el kell gondolkozni azon, hogy miért erőltették a 12 dalból álló album ötletét. Ez a lemez, meg ez a banda bőven túlmutat a B kategóriás produkciókon, és - bár századjára írom le - a probléma csak annyi, hogy a műfaj mára kipörgetett korlátai miatt a lemez egyes részei bosszantóan elcsépeltek, miközben teljesen élvezhetők.
Kisebb fordulatot hozott magával a Stolen Dreams, amely egy pici Black Sabbath ízzel szól és az egyik kedvenc dalom lett az albumról. Talán a szöveg vagy a lazaság miatt, de az együttesre jellemző stílusok itt álltak össze a legjobban.
Szerencsére volt egy kis átmenet a dalok között, a The Old Man is egy vagány fúzió, a klasszikus rock és a kortárs megoldások telitalálat összeolvadása. A Spanish Wild Rose megint egybefolyik az előző számmal, pedig a basszus itt olyan dögös, hogy simán el tudom képzelni egy sorozatban rögzített pillanat aláfestőjeként, az ezt követő See the World With Your Own Eyes pedig egy nagyon kellemes retro érzést ad, ezzel a The Rolling Stones szájízű lüktetéssel.
A következő szám, a Circles in my Mind tökéletesen megmutatja azt, hogy a Kadavar lemezét csak egy hajszál választja el attól, hogy az év totálisan pulzáló dög rock albuma legyen. Ez a hajszál pedig az, hogy az izgalom és az ösztönösség be lett áldozva a tökéletesség oltárán. A dal – a címének megfelelően – olyan, mintha végigkörözne a hallójáratainkban, és az elménkben, de nem töri meg az album egyhangúságát.
Az utolsó előtti dal az Into the Night, amely a Black Sabbath Paranoid című klasszikusára emlékeztető felvétel. A szám harmadik percétől kezdve megjelenik egy teátrális gitár téma,így a lemezen fellelhető dalok közül talán ez a legerősebb.
A Berlin utolsó száma a banda egyetlen német nyelvű dala erről a lemezről – és azt kell mondjam, hogy az anyanyelvük nagyon jól áll nekik, bár jócskán elüt így a felvétel a többi szerzeménytől. Dallamos ’melodic’ húrokat penget, a zene kicsit kilép a keretek közül, nekem tetszik ez kísérletezés, a felvételbe becsempészett szintis elemekkel együtt.
Biztos vagyok abban, hogy nagyon sok embernek bejön az album, ettől függetlenül nagyon jó lenne, ha legközelebb elszakadnának a már-már modoros üzemmódtól és megmutatnák nekünk azt a tökösséget, ami az eddigi jelek szerint bennük van.
Addig is csekkoljátok a Facebook oldalukat: https://www.facebook.com/KadavarOfficial/?fref=ts
Értékelés: 4/5
