Hello, itt Dave” – búgta a telefonba a jól ismert, szeretett, mély hang, majd a vonal túlsó végén Wyndorf is felnevetett. A 26 éves zenekar alapító frontembere ekkor még nem sejtette, hogy egy súlyosan Monster Magnet függő képződménnyel cseveg, aki két kérdés között sajátos átvezetőként, leginkább személyes rajongásának bizonyítékait dobálja be a New Jersey – Buda tengely éterébe. Az anno Soundgardennel is turnézó, hazánkban, az A38 Hajón nemsokára újra felbukkanó bandával egy meghitt péntek este beszélgettünk olyan dolgokról, mint művészet és annak újraértelmezése, inspiráció, a haldokló és újjászülető zeneipar, a digitális bennszülöttek szokásrendszere, valamint Budapest vadregényessége. Figyelem! Itt már a kérdés is szubjektív. (Fotók: Réti Zsolt)

Vannak előadók és zenekarok, amelyek nem biztos, hogy minden réteghez eljutnak, de az adott szubkultúrán belül olyan elnyűhetetlen elemek lesznek, hogy a hithű rajongók a fénykoruk után is csak szuperlatívuszokban tudnak beszélni egy-egy dalukról. A Monster Magnet 1989-es megalakulása óta eltelt évtizedek, a csapat karrierjének hullámvölgyei, katarzisai, széthullásai, tagcseréi, pofára esései és talpra állásai mit sem változtattak a tényen: Dave Wyndorf egy mágikus űrszörny bőrébe bújt zenei médium.

Szia Dave. Először is köszönöm a lehetőséget. Szánalmasnak fog tűnni, és előre is elnézést kérek, hogy elragadtatom magam, de a Monster Magnet az egyik kedvenc bandám, és konkrétan akkora inspiráció, hogy ennek a pillanatnak a jelentőségét most muszáj volt megosztanom veled…
Dave: Aww, de édes vagy, köszönöm és semmi baj, nagyon jólesik ezt hallani.

Márciusban indul az európai turnétok, és tavaly ősszel jött ki a Cobras and Fire, ami a Mastermind újraértelmezett verziója. Most mégsem ezzel, hanem az A&M-nél megjelent négy albummal indultok útra. Tudom, hogy furának tűnhet a kérdés, de honnan jött az ötlet? A nosztalgia ilyen formában nem volt jellemző rátok.
Dave: Az utóbbi években elég sok kérdést kaptam a korábbi lemezeinkről, és ahogy próbáltam megfogalmazni és feltárni azokat a folyamatokat, amelyek a felvételek készítése közben értek, egyre többször játszottam el a gondolattal, hogy milyen lenne ezeket az albumokat más kontextusban is végighallgatni, hiszen annyi mindent kötök hozzájuk. Jólesett más perspektívából körbejárni az anyagokat, és érdekes látni, hogy milyen hatások értek régen, tulajdonképpen ez az oka annak, hogy ezekkel turnézunk. 

Tudom, hogy már ezt a kérdést félig érintettük, de a közelmúltban a Last Patrol és a Mastermind című lemezeket is megjelentettétek egy másik formában. Miért érezted ennek szükségét? Ha ma dönthetnél és csak egy verziót adhatnál ki, melyik verziót választanád?
Dave: A Last Patrol újraértelmezett változatát sokkal jobban szeretem egyfajta folytatásként értékelni, mivel sokkal másabb lett ez az album, mint az eredeti felvétel. Úgy gondoltam, hogy ezek a dalok még egy másik megvilágítást is megérdemelnek, vicces, de valahogy úgy éreztem, hogy nem hagyhatom őket egyedül. Úgy is mondhatnánk, hogy ki akartam bővíteni a határaikat, és egy magamfajta zenei tudósnak ez érdekes, kreatív kihívást jelentett. Egy dalnak igazából nincsenek határai. És ez nemcsak az alkotásban, de a hallgatói oldalon is új élményeket eredményez. 

A Mastermind-nál már komolyan rámentünk erre, így a Cobras and Fires tényleg sok újdonságot tartogat a hallgatóknak. Én úgy hiszem, hogy az alkotásnak ez is a lényege: folyamatosan megújulni.

Őszintén. Ekkora rutinnal és ennyi mérföldkővel a hátad mögött hogyan és mi tud arra inspirálni, hogy újat alkoss?
Dave: Tudod ez olyan, mint egy misszió. Imádok lemezeket készíteni, elbabrálni a dalokkal, majd megosztani ezt az érzelemcsokrot a világgal.

Ha már a művészetnél tartunk, mit kell tudni a következő lemezetekről?
Dave: A következő felvétel valószínűleg nagyon csendes, az előzőeknél halkabb és betegebb album lesz..vagy ha a turné után úgy jövök vissza, akkor ki tudja…lehet életem leghangosabb felvételét fogom elkészíteni (nevetés). Ki tudja? Bár én inkább az első verzióra szavazok.

És egyéb művészi projektekben felbukkanhat-e a neved?
Dave: Az igazság az, hogy körülbelül egy négyéves szintjén mozog a rajztudásom. Igazából egy négyéves is simán lenyomna, pedig nagyon jó lenne ebben tehetségesnek lenni. De azért az én médiumom mégiscsak a zene, és általában csak olyan projektekben vagy zenei együttműködésekben szeretek részt venni, amelyeket elég érdekesnek találok, és most, hogy így említetted, azt hiszem mégis van egy másik művészeti ág, amit kipróbálnék. Az írást. Talán mostanra megértem arra, hogy írjak egy könyvet… 

Több kiadónál is megfordultatok, gyakorlatilag ott voltatok a grunge őrületben is, most pedig ugye olyan zeneipari fordulatok vannak, amelyekre mondjuk 92-ben még senki sem számított. Ma már gyakorlatilag egy szál alsónadrágban a nappalidban szintizgetve is fesztivál headliner lehetsz – egyetértő nevetés mindkét fél részéről, és abba most inkább ne is gondoljunk bele, hogy mennyire legalja, ha valaki a saját megjegyzésén nevetgél interjú közben – Te hogyan látod ezt, zeneipari szempontból mi a legnagyobb különbség például 1989 és 2016 között?
Dave: Óriási különbségek vannak, és igazából nem tudom, hogy melyikkel is kezdjem, annyira jelentős ez a kérdés… Ma nagyon jó a fogyasztóknak, úgyis mondhatnám, hogy nagyon jó zenét venni. De zenét eladni…nos az majdnem lehetetlen, ma már gyakorlatilag nagyon kevés esély maradt arra, hogy a zenéddel szerezz pénzt.

Ez nekem persze nagyon furcsa, hisz ebből élek, zenét és szöveget írok, és ebből szeretnék megélni. De a lemezek készítése helyett csak a turnézásból lehet komolyabb bevételre szert tenni, ami lássuk be hosszú távon szintén nem egyszerű. Persze a megváltozott szabályok olyan szempontból előnyösek, hogy az internet kultúra demokráciájában akár – téged idézve a nappalidból is világsztár lehetsz. A probléma ezzel viszont csak az, hogy egyre kevesebb valóban jó zenét találni ebben a felhígult közegben.

Senkit sem szeretnék megbántani, de az a furcsa helyzet állt elő, hogy a retro bandák újra nagyobb figyelmet kapnak,és mindezt azért, mert egyszerűen több energiát tettek bele a lemezeikbe. Többet foglalkoztak vele, mert ez nekik szó szerint az életüket jelentette. Azt gondolom, hogy nem lesz még egy olyan időszak a rockban, mint amit tapasztaltunk 1960-tól a kilencvenes évek végéig.

Az mennyiben befolyásolta ezt az egészet, hogy nagyobb kiadók uralták a piacot, ma pedig már gyakorlatilag minden, zenélésen kívüli tevékenység is a zenekarok nyakába szakadt?
Dave: Nem a kiadó miatt lett jó a zene. Egyszerűen sokkal fókuszáltabb energiák voltak, és amikor kevesebb platform van, sokkal céltudatosabban pozicionálhatod a zenédet. Ma minden eltereli a figyelmet, a digitális bennszülöttek világában egyre kevesebbet törődnek a rock műfajával, és nagyon hosszú lenne a beszélgetésünk, de azt gondolom, hogy a 21.században az emberek és fiatalok többségének egyetlen egy ikonja maradt: saját maga. És sok esetben ezért hoznak létre ma egy-egy rock zenekart, mert jól néz ki, és elmondhatod a haveroknak, hogy ’hé ott vagyok a Bandcampen’. És ez általában ennyiben ki is merül.

Ez nem jó, vagy rossz, ez csak egy változás, amit tudomásul kell vennünk. És nem akarom kongatni a vészharangot, de nekem most nagyon úgy tűnik, hogy a rock érával ugyanaz fog történni, mint anno a jazz-el. 1959 körül számtalan helyről hallottad azt, hogy 'váó, a jazz így, a jazz úgy, egy nap majd ezt veszi át a világ kulturális színtere felett az uralmat, ez a következő nagy zenei irányzat. Aztán mégsem vette át a hatalmat, viszont azzá a jól körülhatárolt, kevesek, már-már kiváltságosok által kedvelt jelenséggé vált, ahogy a mai formájában ismerjük. Aki szereti, szereti, de aki nem, azt nem igazán érdekli.

Én úgy gondolom, hogy a rock-ra is ez a sors vár. És magamra visszatérve: én sem vagyok már a zeneipar része, már csak a Monster Magnet része vagyok. Odajönnek hozzám ma is egy-egy show után fiatalok és néznek csodálkozva, hogy "hé ember, milyen jó lehetett régen". És tudjátok mit, tényleg elképesztő volt!

Jó, de ezek alapján mit üzensz azoknak a zenekaroknak, akik még hisznek a rockban, és egy újabb aranykort terveznek?
Dave: Csináljátok azt, amit tényleg akartok, akik vagytok, és az egész legyen annyira hiteles, amennyire csak lehet, mert ez a piac nem stabil, ja és mindenek előtt hódítsátok meg magatokat, mert csak így hódíthatjátok meg a világot. Készítsetek minőségi lemezeket, ne csak pózoljatok a trendi hashtagekkel ellátott fotókon. Legyen igazi bandátok, igazi zenével – vagy szart se csináljatok, mert az internet így is tele van szeméttel.

Március 31-én léptek fel Budapesten. Milyen emlékeid fűződnek a városhoz, és a régióhoz?
Dave: Szépség, történelem, művészet és szenvedély. Ezt tapasztaltam Budapesten. Múltkor 4 napig voltam ott, és konkrétan végigsétáltam meg bicikliztem a napokat. Elképesztő élmény volt! Nézd, én New Jerseyben élek, ami a világ legkevésbé egzotikus városa...Én nagyon különlegesnek találtam Budapestet, már alig várom, hogy újra ott lehessek...

És mit üzensz a magyar rajongóknak?
Dave: Készüljetek, én mindent viszek!

http://www.zodiaclung.com/
https://www.facebook.com/monstermagnet/