Vannak azok a koncertek, amit mindig muszáj újra és újra megnézni. És vannak azok a koncertek, amiket már régóta meg akart nézni az ember. És vannak azok a koncertek, amikor ezen igények egyszerre valósulnak meg. Na, ez a koncert ilyen volt!
Május 2-a, hétfő. Az előző napi munka ünnepét munkával ünnepeltem, és ez a koncert volt 5 nap alatt a negyedik bulim 3 különböző városban, így közel 600 km volt már a lábamban a napok alatt. De egy Crowbar bulit akkor sem hagy ki az ember! Főleg nem, ha az Elder is játszik! Ez ugyanis a bolygók egy szerencsés (és megismételhetetlen) együttállásának volt köszönhető, mikoris az Elder/Carousel turné találkozott a Crowbar Broken Glass albumának 20 éves turnéjával! Kihagyhatatlan történet, ha az ember kicsit is tudja magát még vonszolni.
A koncert ismét a Kesselhaus-ban volt, ami a penge hangzásáról híres. Ezen az estén, viszont olyan történt, ami rengeteg koncertet megélt személyemnek is új volt. A buli után kénytelen voltam (nem, igazából muszáj volt!) odamenni a hangmérnök sráchoz, hogy megszorítsam a kezét és megköszönjem neki az aznapi teljesítményét. Egyszerűen elmondhatatlanul tökéletes hangzást produkált az első másodperctől az utolsóig. Mindegyik zenekar bármelyik szabadon választott kiadványát lesilányította az a tömény és vastag hangzás, ami végig megmaradt arányosnak úgy, hogy minden egyes dobütés, basszusgitárhúr-pendítés szélviharként zúdult ki a ládákból és mozgatta meg alapjaiban az épületet. A szolidan és ügyesen használt visszhangoztatások a mikrofonon pedig komoly többlettel ruházták fel a produkciókat. Soha az életben nem hallottam ennél tökéletesebb megszólalást (főleg nem ilyen nehéz, súlyos és összetett zenénéknél), és nem is hiszem, hogy valaha is szerencsém lesz ehhez foghatóhoz.
Az este első zenekara a számomra teljesen ismeretlen pittsburgh-i Carousel (szigorúan egy „s”-sel, mert van egy svájci/francia banda, akik a nevüket két „s”-sel írják). A négyes ’70-es évekbeli hard rock-ot nyom, két gitárral sok szólóval. Kb. a Thin Lizzy korai cuccai jutottak azonnal eszembe róluk. Kiválóan csinálták, amit csináltak, komázta is őket a bőven 35+-os átlagéletkorú közönség, akik kényelmes teltházra töltötték meg a 300 fős klubot. A vasas város srácait 3-4 szám erejéig hallgattam csak, mert a fáradt hallójárataim a következő két zenekarra vártak, így sajnos ők áldozatul estek ennek. Meg annak, hogy erre a bulira az évek óta nem látott haverok is letolták egyre ráncosodó arcukat, így át kellett venni az eltelt idő történéseit. Mindenképpen figyelemre érdemes a 2010-ben alakult zenekar produktuma (tudtommal eddig 2 lemezt adtak ki), amihez egy apró adalék, hogy a legújabb „szerzeménye” a zenekarnak nem más, mint Matt Goldsborough gitáros, aki 2-3 évig a Pentagram-ban is pengette hivatalos tagként.
Az Elderrel nagyon felületes volt az ismeretségünk a koncertig, hiszen egyszer hallottam egy albumukat egy éve, amikor kedves barátaimmal egy rosszul sikerült frankfurti kiruccanásuk után egy természeti katasztrófákat bemutató dokumentumfilmbe és thriller-be egyaránt beillő Frankfurt-Budapest autóúton bekerült a lejátszóba. Elismeréssel konstatáltam a létezésüket, és azóta vártam az alkalomra, amikor megnézhetem őket élőben. És most végre elérkezett. Tekintve, hogy azóta sem hallottam egy hangot sem tőlük, „Vén-szűzként” vártam az első taktusokat. Aztán ezek felcsendülése után átadtam magam a produktumnak, mert ezt koncertnek nevezni egyszerűen sértés lenne. A tökéletes képi anyaggal megtámogatott vetítés (amit egyetlen zenekari tag sem tört meg, tekintve, hogy a 2 gitáros a színpad két oldalára állt), a zenére hangolt szolid fénytechnika, és az elementáris erejű megszólalás elnémítottak mindenkit a teremben. Az emberek hol csukott szemmel, hol a (zene milyenségéhez képest sokat mozgó) basszert figyelve, vagy éppen a háttérvásznon futó videómontázs által elvarázsolva engedte a pórusaiba a zenét. Nick DiSalvo énekes/gitáros hangját imádom, és a hosszú instrumentális részek utáni belépése újabb dimenziókat nyit meg a zene kiteljesedése érdekében. Erőt és elhivatottságot sugároz a játéka, látszik, hogy mennyire a sajátja az, amit színpadra visznek. A diszkográfiájuk ismerete nélkül teljesen mindegy volt számomra, hogy mit játszanak, de a bő egy órás műsor alatt elég vegyes programot adhattak elő, azaz nem csak a legfrissebb Lore albumukat vitték színpadra. Szolid konferálószövegekkel törte csak meg Nick a zenefolyamot, amikből azért kitűnt, hogy igen vidám arcok. Első osztályú, régen várt produkciót kaptam a bostoni zenekartól rögtön az első találkozásunkkor! Óriási köszönet érte!
Kimentünk egy kis friss levegőt szívni, kicsit a fejünket kitisztítani, becsaptam még egy narancsosat, és erőt gyűjtöttünk a mocsári törp támadására. Kirk Windsteint és csapatát olyan sokszor kell megnézni, ahányszor a közelben játszanak. Ez egy alapszabály nálam. Egyszerűen muszáj. Így amikor megláttam a nevüket a Schlachthof programjában, mentem is a jegyért. Holott olyan 10 hónapja láttam őket utoljára. Nem is gondolkoztam el rajta, hogy mi lehet a turné apropója, csak jöjjenek minél gyakrabban, és kész. Azzal a ténnyel már a merch pultnál szembesültem, hogy ez bizony a Broken Glass albumuk 20 éves turnéja. Tudjátok, az az album, ahol először játszik együtt Kirk Windstein a másik Crowbar alapító taggal, Jimmy Bowerrel, akivel még a New Orleans-i legendás formációban, a Shell Shockban haverkodtak össze (majd annak tragikus feloszlását követően megalapították a zenekart), és amúgy az EyeHateGod alapító tagja. És persze nem mellesleg Todd Strange-dzsel, alias Sexy T-vel, aki mindkettőjükkel együtt a Down első albumán is játszott. Kirk apó három évtizedes zenei ténykedése során megküzdött a démonjaival, és szerencsére folyamatosan jó formában van már sok éve. Azt pedig külön öröm látni, hogy élete párjával milyen aranyos szeretettel viseltetnek egymás iránt, leküzdve még a merch pult okozta akadályokat is.
A koncert maga volt a tanóra, annak az embernek a vezetésével, aki az egyik megalkotója volt annak, amit ma sludge-ként ismer a közönség. Kirk-nél hitelesebben nagyon kevesen (vagy egyáltalán nem) tudják elővezetni a New Orleans mocsaras vidékéből, a voodoo-ból, az ottani emberek lelkéből, szomorúságából, dühéből táplálkozó zenét. Ahogy kiáll a színpadra rövidgatyájában ez a 165 centis mitológiai törp alak, megszűnik minden. Számára is és a közönség számára is. Onnantól csak ő van, és az élete műve (a Crowbar miatt még egy Down-t is képes volt otthagyni), ami igazából ő maga. A zenekar tagjai is maximális tisztelettel viseltetnek irányába, koncerten az van, amit ő mond, a többi tag max. válaszol. És ez jól van így! Ilyenkor a vidám kis ember átadja magát a perfekcionizmusnak, hogy minél többet adhasson át magából a zenéje által a közönségnek.
Azt nem tudom már megmondani, hogy lenyomták-e ezt a legendás albumot teljes egészében, de ha nem, akkor nem sok maradhatott ki belőle. Minden szám után hangolás, korty sör, körülnézés, és gyerünk. A zene betöltött mindent, behatolt egészen a csontvelőig. A hangja pedig reprodukálhatatlanul adja vissza a fájdalmat, dühöt, szomorúságot. Teljesen egyedi orgánum! A koncertből nem maradt ki most sem az All I had (I gave) és a Planets Collide, ami számomra minden idők legtökéletesebb siratója. És attól, hogy a szám közepén a kitartott hangra rányomtak egy visszhangot, az elementáris erejű üvöltés egyszerre szinte végtelenné, mindent uralóvá és félelmetessé vált. Hihetetlen élmény volt, holott meg sem tudom már mondani, hogy hányszor hallottam tőlük élőben.
A bő egy óra múlva erős hálálkodások közepette vált meg egymástól a zenekar és a közönség. Mindkét fél többet kapott, mint amit remélt. Én fáradt testtel, teljesen kiürült aggyal, zúgó fejjel indultam haza, és nem vágytam másra, mint pihenni. Időt akartam, hogy feldolgozhassam ezt az estét (amiről már most tudom, hogy a Top 3-as koncertek egyike idén, bármi is történjen még). És azt, hogy másnap is átélhessem ugyanezt, ugyanígy! Minden nap!
Beszámoló: Pálinkás Bence
/a fotó nem a helyszínen készült/
