Németország Baden-Württemberg tartományában minden évben megáll az idő kereke egy-egy hétvégére. Sőt, visszafelé forog. Az itt tartott, jövőre kereken húsz esztendős old school metal seregszemle tudniillik azoknak szól, akik számára a műfaj aranykora hozzávetőlegesen 1990-ig tartott, és a fellépő-gárda ennek szellemében áll össze. Nem csoda, hogy az idei Keep It True-ra is pillanatok alatt keltek el a jegyek, és bár a szervezők bizonyára könnyen találnának nagyobb méretű és egyszerűbben megközelíthető helyszínt, mégis igyekeznek inkább a fesztivál kult jellegét megőrizni. Becsülendő hozzáállás, elvégre az igazán különleges élményt nem tolják csak úgy az ember orra alá tálcán. Ettől is lesz annyira különleges.
Nem árt ugyanakkor tisztában lenni azzal, hogy a rendezvény koncepciójából adódóan ide zömmel a műfaj kezdeti időszakának vagy fénykorának underground státuszban jegyzett és az igazi megszállottak által nagy becsben tartott zenekarai kapnak meghívást (néhány jelenkori követőjükkel egyetemben). Ebből következően gyakorta látni a pódiumon az ötödik, de akár a hatodik X-en is túli, ma már csupán szabadidejükben játszogató és jellemzően egy-egy efféle kivételes alkalomra előcsalogatott muzsikusokat. Megőszülve, gyérülő hajjal vagy kopaszon, felcsúszott kilókkal stb., adott esetben nem is teljesen egészségesen. Tőlük pedig, érthető módon, nem szabad elvárni, hogy ifjonti hévvel és tekintélyparancsoló kiállással adják elő a több évtizedes metal gyöngyszemeket. Akinek hosszú-hosszú várakozás után itt nyílik először lehetősége látni imádott ikonjait, annak ez valamelyest illúzióromboló is lehet, a kívülállók meg simán minősíthetik szánalmasnak a dolgot. Mindenesetre jobb e tényeket előre tisztázni, mint egy-egy konkrét fellépőre kivetíteni. Ha jól nyomja a banda, akkor a közönség – amelynek soraiban ugyancsak sok az idősebb arc – egyébként is elkötelezetten kiáll mellette, önmagában véve tehát nem tragédia ez, pusztán a realitás.
Az első nap a korántsem tejfölösszájú gyerekekből álló, de mindössze négy éve létező északír Terminus „galopp-metaljával” indult. Dalaik ígéretesek, élőben azonban jobban kellene összpontosítani a feszes összjátékra. Ezen intelem személy szerint a borzasztó dinamikátlanul kopácsoló dobosnak szól. A brit heavy metal új hullámához tartozó Mythra 1979-81 között két demóig és egy EP-ig jutott, majd felszívódott, és az ezredforduló óta sem mutat többet időszakos aktivitásnál. A dobost leszámítva mindnyájukról el lehetett hinni, hogy őstagok, a ritmusember ugyanis ránézésre eleve fiatalabbnak látszott a többieknél, és erőteljesebben is ütött annál, amire egy hatvan év körüli (hobbi)zenésztől telhet. Megvolt a sajátos „bája” az egésznek, ha mondhatok ilyet… Nem így az S.D.I. produkciójának, amelyet én legalábbis erőltetettnek éreztem. A német speed trió a három – rosszabbnál rosszabb borítókba csomagolt – lemeze idején sem tudott a másodosztálynál feljebb kapaszkodni, és a pesti bulijukhoz sem sikerült kedvet csinálniuk, még ha a tavalyi debreceni fellépésről kimondottan jókat is olvastam-hallottam. Az időben érkezők persze örömmel fogadták a Sign Of The Wicked albumra épülő (sajnos technikai problémáktól sem mentes) szettet, és az „S.D.I. - Megamosh” kérdezz-felelek játéka alatt is vették az adást. A Ron Cooke gitáros által életben tartott Thrusttal végre élet költözött a deszkákra. Andy Beaudry frontember rendesen beindította a népet. Aki a harminckét esztendővel ezelőtti Fist Held High korongot a műfaj méltatlanul elfeledett gyöngyszemei közé sorolja, lelkesen bólogathatott a sallangmentes US-power témákra, amelyek közül első hallásra az újak is tartják a kezdeti irányt. A megint csak NWOBHM veterán Tokyo Blade csupa 80-as évekbeli szerzeményt vezetett elő, ami akár előkelőbb pozíciót is érhetett volna. Az igazság ezzel szemben az, hogy Andy Boultonék sem annyira az elsöprő élő előadásra támaszkodhattak, mint inkább a régi dalok (Lightning Strikes, Mean Streak, Night Of The Blade stb.) erejére és népszerűségére. A Rock Goddesst kíváncsian, bár némi fenntartással vártam. Az összbenyomás, mi tagadás, tényleg vegyesnek bizonyult. Jody Turner, akitől Doro is sokat tanult, kifejezetten jól tartja magát, és a hangja sem indult még kopásnak. Frontasszonyként mondjuk vehette volna lazábbra, kevésbé keménykedőre a figurát. Mellette Tracey Lamb bőgős rocknagyi módjára illegett-billegett, míg a valódi gyenge láncszem a három „grácia” közül Julie Turner dobos, aki a Hit Like A Girl versenynek a védnöke sem lehetne...
A The Rods bezzeg egyből turbóra kapcsolt, és valami fergeteges műsort tolt! Holott itt sem éppen tinik játszanak. A főnök, David „Rock” Feinstein gitáros-énekes – a néhai Ronnie James Dio unokatesója – példának okáért az Elfben (!) is pengetett hajdanán, két társa közül pedig Carl Canedy a Manowar első demóján dobolt. A mozgást tekintve nyilván Gary Bordonaro basszerre hárult a fő feladat, és ő nem csak ezt teljesítette kitűnően, de nagyokat vokálozott is. Ami azt illeti, nem egy túlcifrázott zene ez: a kora 80-as évek döngölős-ökölrázós metalja, amelyet azonban még ilyen korosan is hihetetlenül húzósan és dögösen szólaltatott meg a trió. Az aznapra meghirdetett meglepetés-csapat kiléte egészen annak színre lépéséig titokban maradt. Páran arra tippeltünk, hogy talán az aktuális európai körét futó Trouble vagy Metal Church iktat be egy plusz állomást. Megkockáztatom, történhettek is ilyen irányú kísérletek a szervezők részéről, viszont egy Ross The Bossról igazán nem mondhatja senki, hogy „ha nincs ló, a szamár is jó” alapon állították csatasorba! Az imént említett Manowar egykori gitárosa köré szerveződött gárda a Battle Hymns és a Sign Of The Hammer albumok által határolt korszak legjavával, na meg a Hail And Kill-el – ezek túlnyomó többségét Joey DeMaio-ék ma már rendszerint elhagyják – kápráztatott el. A botsáska alkatú Mike Cotia énekesből ki nem nézte volna az ember, hogy versenyre kelhet Eric Adams-szel, de csak amíg a formáció bele nem kezdett a nyitó Sign…-ba, amikor is garantáltan leesett az álla mindenkinek. A srác a legrázósabb dallamokat és a legmagasabb sikolyokat is hiba nélkül hozta. Bravó! A speed / thrash metal egyik előfutára, a kanadai Razor sebességláztól fűtött programja (az Evil Invaders lemez végig, valamint az Executioner’s Song dalai) ezek után eléggé egysíkúnak hatott. Talán Bob Reid monoton kántálása miatt is. Érdekes, hogy ő mintha afféle betanított segédmunkásként melózna itt, hiszen a konferálást is Dave Carlo gitáros vállalta magára. A nagyérdemű ezzel együtt élvezte a bulit, noha a ráadásban előszedett Take This Torchba elsőre csúnyán belebakizott a banda, és csak másodszori nekifutásra tudta eljátszani. Nem túl gyakori, de lám, megeshet.
A második nap elején a fiatal versenyzőké volt a pálya. Az egy önálló albumot, két split kiadványt és két EP-t jegyző kanadai Metalian esetében a menetelős és gyorsabb tempók a meghatározóak, a kétlemezes görög Dexter Ward repertoárjába pedig a hosszabb, epikus tételek is beleférnek. Mindkettőjüktől hallottam szép reményekre jogosító ötleteket, megoldásokat, a helléneknél Mark Dexter énekteljesítménye mindenképpen kiemelésre méltó. A NWOBHM hagyományokat ápoló amerikai Savage Master képes volt színpadi show tekintetében is valódi különlegességet nyújtani: szadomazo dominaként pózoló énekesnő és hóhérmaszkos hangszeres szekció szolgáltatta a látványt. Stacey ugyan előadóként lehetne még szuggesztívebb, de a zenekar előtt álló évek ezt úgyis biztosan hozzák majd magukkal.
Az 1979-ben alapított Iron Crosst már a legelső és a tavalyelőtti Keep It True-ra is hívták, ám fellépésük mindkét alkalommal meghiúsult, legutóbb Mike Skelton gitáros-énekes betegsége miatt. Ő aztán sajnos alulmaradt a rák elleni küzdelemben, és nélküle a folytatás meglehetősen kétségesnek tűnik. Helyére egy másik Mike, Hendrix állt, akivel nemcsak a Skelton keze nyomát magukon viselő saját szerzeményeit játszotta a viharvert csapat, megadva a végtisztességet az elveszített harcostársnak (az énektémákon testvériesen megosztoztak), de Lemmy bátyó emlékére a Killed By Death-et is eldöngölte. A Vaskereszt után némi szünetet engedélyeztem magamnak, úgyhogy a norvég Artch kezdésére értem vissza a terembe. Ők anno heroikus power metalban alkottak nagyot, Brent Jansen basszusgitárosnak a hálás sors azóta megadta, hogy Jorn Landéval dolgozhatott. Mi, a hívek persze Eric Hawk énekes produkciójára voltunk kíváncsiak elsősorban, és az izlandi származású fickó abszolút nem okozott csalódást. Az egész társaság érezhetően komolyan vette a szereplést. Minden erőlködéstől mentesen bizonyították, hogy van még bennük szufla. Más kérdés, elég lesz-e ez egy kellően erős következő lemezhez, mert igen magasan van a mérce. Kenn Nardi a Dancing With The Past dupla albummal az Anacrusis progresszív törekvéseit folytatja, a szettben azonban az anyazenekar számai felé billent a mérleg, és ennek így is kellett lennie. Dobokon a volt Anacrusis ütős, Chad Smith (csak névrokona a RHCP-s Chad Smithnek) játszott – képzelem, micsoda őrület lett volna, ha a komplett régi tagság áll össze, így viszont teljesen korrektnek tartom Kenntől, hogy a saját neve alatt hozta össze a bulit –, a Sound The Alarmban pedig a Mayfair nevű osztrák banda énekese vendégeskedett. Jelenleg az Anacrusis lemezek újbóli kiadása van folyamatban a Metal Blade-nél, szóval akinek eddig kimaradt az életéből ennek a siralmasan alulértékelt bandának a sokrétű, intelligens muzsikája, az pótolhatja majd a mulasztást.
A brit Praying Mantis az idén harmincöt éves bemutatkozó albuma, a Time Tells No Lies köré építette műsorát. Jóllehet az ő világuk a finomabb AOR / hard rock, ugyanúgy megkérdőjelezhetetlenül itt volt a helyük. Pár éve énekest cseréltek, és a Hollandiából importált John „Jaycee” Cuijpers (akivel Hans in’ t Zandt dobos is érkezett) nem csak az egy szám erejéig felidézett tavalyi Legacy korongon győzött meg, de élőben is rutinosan irányított. A hangzásra nem tértem ki eddig, mivel nem volt panaszom rá, a Troy fivérek bandája kapcsán viszont jár a külön elismerés a keverőpult mögött álló(k)nak, mert minden tisztán és arányosan szólt, a bőséges vokálok sem maradtak rejtve. A Heir Apparent a 80-as évek második felében adta be a névjegyét két kiváló lemezzel, ám még a második anyag megjelenése előtt feloszlott. 2000 óta rendszeres énekes-váltások közepette koncerteznek megint, és időről időre az eddigi kiadványaik is újból megjelennek, egy esetleges következő albumnak ellenben nem mutatkoznak jelei. Pusztán zeneileg ezt a koncertet feltétlenül a hétvége csúcspontjai között kell említenem. A tar, bozontos szakállú Will Shawról előbb el tudtam volna képzelni, hogy valami metalcore csapatban üvöltözik, mint hogy farzsebből hozza a korai Geoff Tate-et és Bruce Dickinsont idéző akrobatikus dallamokat, pedig az előttem addig tök ismeretlen vokalista tényleg káprázatosan teljesített. Az egy nóta híján végig vett, power metalosabb Graceful Inheritance termése jól megfért a One Small Voice progosabb vonalával, utóbbi lemez hosszabb lélegzetű dalait azonban kár volt annyira besűríteni a vége felé, mert ott számomra leült a buli.
A Fates Warning a három évtizedes Awaken The Guardian mesterművet „állította színre” az akkori felállással. Mindez összesen két alkalomra szól, az európai show-ra itt került sor. Ahogy vártam, profin összecsiszolt előadást kaptam. A nyugalom és kiegyensúlyozottság szobrát továbbra is nyugodtan lehetne Jim Matheosról mintázni, aki szokásához híven egy helyben lecövekelve gitározott, ugyanakkor láthatóan élvezte a játékot. John Arch magabiztosan hozta a rá jellemző csavaros dallamokat, meg a már-már valószerűtlen magasakat, és bár frontemberként sosem tartozott az élmezőnyhöz, lámpaláznak, idegességnek sem adta jelét. Külön érdemes volt Steve Zimmerman dobost figyelni, aki cseppet sem szokványos, szögletes karmozdulatokkal, de precízen diktálta a tempókat. Tekintve, hogy a mai Fates Warning hanyagolja az Arch-korszakbeli szerzeményeket, hosszasan sorolhatnám, hogy milyen csemegéket hallottam volna még szívesen, ám inkább mégis azt hangsúlyozom, mennyire örültem az álomszép Guardiannek, a még korábbi tételek közül pedig a The Apparition - Damnation - Night On Bröcken - Epitaph füzérnek. Utóbbi egy tizenkét perces eposz, amely után valóban nemigen lehet már mást eljátszani, úgyhogy méltó lezárása volt a nagy időutazásnak.
Lehet, hogy a maiak többségének ezek a patinás nevek, illetve klasszikus lemezek / dalok nem mondanak semmit, és ezt a beszámolót elolvasva sem kezdenek el túl sokan kutatni utánuk, de gondolkodjunk csak el egy kicsit azon – tárgyilagosan, a „régen minden jobb volt” nyekergést mellőzve! –, hogy a fiatalabb generációk bálványai közül ki fog ilyen sokáig megmaradni a rajongók emlékezetében!..
Fotók: Monika Baus. További képek ITT.
