Háromból kettő lemezkritika a finn nemzeti hősnő tárgyában úgy kezdődik: "Tarja Turunent senkinek nem kell bemutatni". Azután jól bemutatják. Én csak annyit írnék: aki a férfimezőnyben Freddie Mercury (volt nélkül!), az a hölgyeknél a gótikus metal e kultikus szépsége. De nem csak mint nőt (az vajmi kevés volna), hanem mint énekest is elismerik még azok is, akik a műfajt egyébként nem tartják többre zenei ripacskodásnál. Műfajon belül viszont minden énekesnő őhozzá képest határozza meg önmagát.
Az etalon hölgyemény és Mercury között annyi párhuzam még talán belefér, hogy világsztárhoz méltót dobni csakis azokkal a társaikkal voltak képesek, akikkel a csúcsra vezető szerpentint annak idején megmászták. Más kérdés, hogy sokszor sikerült már életet lehelniük középszinten vegetáló szerzeményekbe, de igazán anyaegyüttesükben elzengett dalaik okán szeretjük őket.
A Nightwish-Tarja összecsapásból szvsz egyértelmű, hogy a zenenésztársak kerültek ki győztesen. Tuomasék ráéreztek, hogy Tarja nem terem minden bokorban, ezért nem is kerestek imitátort; amennyire tőlük telt, óvakodva bár, de új irányba indultak.
A metál dívának idáig sajnos nem sikerült átlépni saját árnyékát. Ezúttal legalább egy újszerű marketing-ötletet dobott be: mielőtt saját árnyéka (The Shadow Self lemez) augusztusban megjelenne, piacra dobott The Brightest Void munkacímmel egyfajta előzetest. Sugallva magával a megjelenéssel és az ezt övező nyilatkozatokkal egyaránt: ennyire kreatív hangulatban van a team, hogy na lám, ezek a dalok rá se fértek az albumra. Ha a forgács ilyen, képzelhetitek, milyen lesz majd két hónap múlva a Faragvány!
A TBV valamifajta átmenetet képez EP és LP közt. A hat új dal három feldolgozással lett dúsítva: egy Paul McCartney-szerzeménnyel (The House of Wox), egy James Bond filmzenével (Goldfinger), illetve Tarja önmagát is feldolgozta azáltal, hogy a Whitin Temptation együttesnél való 2014-es vendégszereplése (Paradise) felkerült az album legvégére.
Az anyag "érdekes" része tipikus kettős érzést váltott ki belőlem. Egyrészt: ha ezek a 2016-os "hivatalos" lemezről lemaradt tételek, akkor hurrá! Számomra ez esetben The Shadow Self az év eddig legjobban várt albuma! A magyarul idétlen című "sasszem" (Eagle Eye) bármely Nightwish-lemezre felfért volna (előkelő helyet foglalva). Ha lehet fokozni a szenzációt: e tételben Chad Smith (Red Hot Chili dobos) szalad az "istennő" segítségére. A címét tekintve furcsa pozícióba került nyitószám (No Bitter End) sem kér enni, csak a nyolcvanas évek hazai videó klipjeinek hangulatát idéző filmecskét tudnánk feledni. A "hasznos rész" (új dalos rész) záróköve (Shameles) szintén a legkevésbé sem "keserű vég".
De előtte még Tarja villant egyet hangjának kvalitása tekintetében (Witch Hunt). Sajnos ez a komoly illetve "könnyű" zene határán egyensúlyozó zöngemény nem azonos a másik finn ideál, a Stratovarius "ősrégi" dalávál. Ez egy kötelező gyakorlat, mely során a bajnoknőnek meg kell mutatnia, mit tud, és kábé ennyi.
Már megyek is a totózóba, és tippmixen leveszem, hogy Tarja Turunen a 2016-os évben visszakapaszkodik az első ligába! De...
...de jó lenne már hanyagolni ezt a Nightwish-féle "jégvarázs metált", és fejlődni, elindulni akár populárisabb irányba, ahogy például a Whitin Temptation teszi mostanság, kiknek műhelyébe Tarja "minap" be is pillanthatott. Lehet e stílusban jobbat létre hozni, mint a Paradise! Ott vanmak példának az egyre sikeresebb Delain dalai.
Az ilyenfajta image is állna olyan jól a finnek nagyasszonyának, mint a "fekete ruhás nővér" szerep. Nightwishból pedig elég volna egy is. A műfaj körbe lett járva jobbról-balról; a jövőben valami újat kell építeni!
A minőség végett azért természetesen jár a jó jegy! (4/5)
