Az életben a különböző sportágaknak, művészeteknek és minden egyéb tevékenységnek is megvan a maga rendezvénye, ami abban az adott dologban az év eseményének tűnik, vagy konkrétan azzal a címmel is bír. Nos, az extrém zenei világban - legalábbis szerintem - ilyennek számít a világon bárhol egy Neurosis élő fellépés. Először is azért, mert egy olyan bandáról beszélünk, akik évtizedek óta hasonlóan magas színvonalon tudnak megszólalni lemezen és élőben is egyaránt. Másodszor pedig azért, mert ezt a rendkívüli élményt, egy adott vidéken néha csak néhány évente egyszer lehet megtekinteni. Ami esetünkben például azt jelenti, hogy a környéken utoljára Zágrábban játszottak két éve és slussz. Na de egy új lemez készítése közben ne is rohangáljanak itt össze - vissza, megosztva az értékes figyelmet. Hiszen elkészült már az új lemez. És egészen Bécsig jöttek augusztus 14-én vasárnap Csehország és még pár helyszín után, hogy kicsit fellazítsák, felrobbantsák a stúdiómunka utáni időszakot.

A tizenkét állomásos turné legtöbb helyszínén pedig a lett Tesa kísérte a nagy múltú amerikai kultusz bandát ezen a turnén. Akik trió felállásban játszanak és tavaly jelentették meg harmadik nagylemezüket Ghost címmel. Ezen az estén pedig valamikor fél nyolc környékén csaptak a lecsóba, egy impozáns koponya plusz csontok zászló előtt. Amivel szemben már szép számú szempár helyezkedett el a meleg és a korai időpont ellenére is. Akiknek valószínűleg nem okoztak csalódást, a mélyenszántó aknamunka zaja simán meg tudta teremteni az este hangulatához szükséges alapokat. Bár - és ez nem feltétlenül az ő hibájuk - a hangzás nem volt túl erős, sőt a briliáns stúdiómunkával bíró utolsó lemezükhöz képest elég kontrasztos is volt. Csúszkáltak kicsit az arányok és az erők. Az öreg punkok nem mindig kapják úgy el a hangosítást az Arénában.

Aztán következett az olasz Ufomammut, akik szintén trió felállásban szálltak el együtt még valamikor tizenöt évvel ezelőtt és onnan a ki tudja honnan térnek néha vissza, rászakítani, széttorzítani az eget a fejekben. Most csak egyszeri alkalommal a Neurosis közönségét illetően, ugyanis a turnén ők erre az egy estére ugrottak be az atyák elé, ha lehet így mondani, hiszen ők is a Neurot istálló őslényparkját gyarapítják. Hogy ez mit is jelent, azt pedig fél kilenctől prezentálták élőben. Amit személy szerint kurvára vártam, ugyanis a két éve kiadott XV című koncertlemez az egyik legjobb élőben felvett cucc ebben a műfajban. A basszus pedig simán szólt majdnem úgy énekesünk kezében, mint ott, de ez így sem volt kevés. Sőt, talán ez a basszushangzás az, ami annyira viszi ezt az egészet. A lávaesőben megjelenő maszkok a kivetítőn, a rendkívül egyszerű, de súlyt hozó dobtémák, és néha aggasztóan sípoló, majd robosztus doom gitártémák, simán tálcán hozták a rituálét az arcba. Az olyan dalok, mint a Hellcore, a Zerosette, és a God akár, tényleg szétviszik az arcot. Ezek pedig mind, úgy szóltak is ahogy kell. Volt bennem kétely, hogy egy ilyen elszállt zajmassza után mennyire tudok majd befogadó lenni egy olyan nagy falatot illetően, mint a Neurosis, de simán elhallgattam volna őket még. Ebben a műfajban most ők és a Monolord, akik mértékadóak számomra. 

Aztán jött a fő műsorszám. Akikre Bécs ide, vagy Bécs oda, nagyjából mindenki kíváncsi volt Budapestről is, hiszen szinte minden arcot fel véltem fedezni, akik a hazai underground bulikra elvakargatják a bundájukat. Szóval simán kijelenthető, hogy a megtelt Aréna felét az a jóképű magyar közönség tette ki, akik az itthoni bulikat is életben tartják. A másik óriási megfigyelésem a közönséget illetően pedig az volt, hogy a női lényeg is igen magas számban képviseltette magát. Pedig a Neurosis nem egy romantikus banda. Bár annál csodálatosabb. Ahogy a köztudottan kritikus Hellacopter koma maga is mondta, miután meginterjúvoltam közvetlenül a koncert után. Ugyanis ő volt az aki jól összefoglalta a lényeget. Egy Neurosis koncert lehet lenyűgöző, orbitális, vagy csak szimplán csodálatos, de ennyi. Más jelző nincs. 

Én pedig úgy jellemeztem a két évvel ezelőtti zágrábi koncertjüket, hogy az valami olyasmi volt, mintha két óra alatt leéltem volna a zenéjük hatására egy egész életet belül. Most pedig nagyjából ugyanezt éltem meg a Lost, a Locust Star és az utolsóként eljátszott Stones From The Sky alatt. Mintha végig éltem volna mindent, és a legvégső katarzis után elégedetten tekinthettem volna vissza minden pokolra, mélységre és magasztos melankóliára, ami átszőtte ezt az egészet. Csak ezért a három számért is kimentem volna, és kimennék bárhova, ami elérhető és ahol játszanak. Még ha a többi sem volt kevesebb élményben, az említett nagy daloknál. Kezdeni ugyanis a Times of Grace és a Given To The Rising volt hívatott, ahol Steve Von Till nagyon helyes mutogatott kifelé, hogy tolják őt egy kicsit feljebb és feljebb, így ezek miatt vesztett egy picit az erejéből ez a két dal talán, de az előadásmód mindenért kárpótolt a halvány hibák mellett a megszólalásban. Scott Kelly szinte már öreges mozgó, elnyűtt, sokat élt alakja a szokásos Raiders mezben, és Steve Von Till, aki fiatalabbnak nézz ki a húsz évvel ezelőtti videókon szereplő önmagánál, bárhol és bármikor önmagáért beszél. Majd kaptunk ízelítőt az új lemezből egy szám erejéig, amely talán elszálltabb és dallam gazdagabb volt az előzőeknél. Aztán egy laza gitárcsere, és a Lost már üvöltött is az arcunkba mindent. Az energiák pedig szerintem ilyenkor szinte sokkolják a közönséget. Annyira sok és sokrétű érzésbe szánt bele, amit nehéz bárhogy lereagálni azon túl, hogy állsz és leesik az állad. 

Abszolút az archaikus lényünket szólítja meg szerintem az összes Neurosis dal, ami mind egy - egy külön rituálé. Most pedig volt is szünet a dalok között. Mindegyikhez újra hangoltak, mintha külön kellett volna készülni mindre. Ilyen előkészületekkel játszották el a Takeahnase című dalt is a Souls At Zero lemezről, majd jött a Broken Ground, az utolsó lemezről az At The Well és végül a káoszba fulladó, és abból arannyá változó Stones From The Sky. Amik szerintem nem szólnak kétszer ugyanúgy egy koncertjükön sem. Ezért kéne mindegyiken ott lenni kivétel nélkül. Hogy a basszusgitáron játszó Dave vokáljai letépjék a fejünket. Ahogy most is. Bár nyilván Scott és Steve alakjai vannak a fókuszban, ez a fazon szintén ultra elszállt, ősállat hanggal és piszok nagy alázattal, ahogy oldalról figyeli a két frontember minden rezdülését. Hasonlóan Noah Landis a másik sarokban. 30 év Neurosis. Ahol nyilván ezek az emberi tényezők építettek mindent és írtak számokat olyan koncertekhez, amikben minden benne van az elejétől a végéig, a magasságtól a mélységig. S bár olyan hatásosan mint Zágrábban, most nem sikerült befejezniük - ahol egyszerre tépték el a húrokat, lett sötét, amiben ott állt csöndben percekig ötszáz ember - de ez mit sem számít. Ez így is az év legjobb koncertje volt számomra. Ami majdnem a májusi pesti Monolord buli lett, csak azt felejtettem el, hogy idén még lesz egy Neurosis is. Mert negyven emelettel feljebb vannak minden más über bandánál a világon. (A képek nem a koncerten készültek.)